Erős Vár, 1979 (49. évfolyam, 1-6. szám)

1979-10-01 / 5. szám

(USPS 178560) AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA 45. ÉVFOLYAM 1979. OKTÓBER 5. SZÁM KEMÉNY PÉTER-. Hálaadások minden emberért Október hónapjában mi külföl­dön élő magyar evangélikusok a re­formáción kívül kettős megemléke­zésre érezzük indíttatni magunkat. Ezekre alkalmazhatjuk Pál apostol intését a Timotheushoz írott első le­vél második részének első három ver­sében, ahol az apostol többek között ezeket írja: . . tartassanak kö­nyörgések, imádságok . . . hálaadá­sok . . . minden emberért . . . mert ez a jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt ...” Azt jelenti ez, hogy forduljunk hálaadással Isten­hez a kegyelemért, amit nekünk em­bertársainkon keresztül adott. Ami­kor róluk beszélünk, nem emberi ér­demeket méltatunk, hanem Isten kegyelméért adunk hálát. Nem ne­héz és nem lehetetlen ez a hívő ke­resztyén számára, aki mindent, ami életében történt, Istenre képes visz­­szavezetni. Nem lehetetlen akkor sem, ha megemlékezünk Jézus sza­váról, amelyben intett minket, hogy szemünket a jövőbe vessük és ne néz­zünk visszafelé. Hiszen tele van az írás Isten velünk való cselekedetei­nek felemlegetésével, amelyek mind arra szolgálnak, hogy azokból merít­sünk erőt a jelenre és a jövőre. Jézus szempontja az, hogy át kell értékel­nie az emberek múltját Isten szem­pontjából és kivetni belőle mindazt, ami visszahúz és ami nehézségeket okoz előrehaladásunkban. De fel kell használnunk ugyanakkor min­dent, ami segít előmenetelünkben, így néz az ember örökösen vissza Krisztus megváltói halálára, így em­lékszik hálásan szüleire és nemzeté­nek nagy fiaira. A múló idő alkalmi jelentőségén túl ezek irányítják fi­gyelmünket az örök célokra. Emlékeinket két célra használhat­juk fel: szolgaságra és szabadságra. Ha visszatekintve merev irányt ve­szünk fel és ahhoz görcsösen ragasz­kodunk, akkor magunkat múltunk szolgájává tettük. így szolgált egykor az a történetírás, amelyet mi tanul­tunk, egy gazdasági rendszernek, és így szolgál a mai magyar történetírás egy politikai rendszernek. De nem lehet egy nemzet történetét osztály, párt vagy politikai szempontból ki­értékelni, mert a nemzet nem csak egyes rétegek összessége, hanem foly­tonosan növekszik, terjeszkedik a je­len egyéni sorsainak hozzáadásával. Mind a nemzet, mind Isten szem­pontjából valamennyien egyforma szerepet játszunk, történelmileg pe­dig valamennyiünknek egyforma ér­téke van. A jövő szempontjából kü­lönbség csak abban van, hogy kinek a nevét, kinek az életét veti az élet vihara a felszínre. Minden keresz­tyén mártír egyformán tett vallást hitéről halálával, de a véletlen, azaz ahogy Mécs László írta: “Isten ki­fürkészhetetlen akarata” csak egye­sek nevét őrizte meg. Hány ezer job­bágy és nemes adta életét a haza vé­delmében Hunyadi János csatáiban, de emlékünkben csak egy közvitéz, Dugovics Titusz neve él. Hány szer­zetes és pap áldozta fel magát a po­gány megállításában, de közülük csak Kapisztráni Jánost emlegetjük. Hősiesség és árulás, megalkuvás és kiállás nem csak egyesek tulajdonsá­ga, hanem valamennyiünké, csak vannak olyanok, akikben ezek meg­testesülnek és jelképpé válnak. Ezért fontos, hogy emlékeinket a szabad­ságra használjuk fel, és népünk éle­téből új életet építsünk magunknak, tudván, hogy ennek a történelemnek mi magunk is, nemcsak odahaza, hanem itt is, természetes és elkerül­­(Folytatás a 2. oldalon) A pittsburghi “gyászjelentés” margójára Még évekkel ezelőtt beszélgettünk egy lel­­késztársammal arról, hogy az egyházi rendtar­tásban mindenféle eshetőségre van előírt szer­tartás, de éppen gyülekezet feloszlatásához nincs liturgikus segítség. Ö hangsúlyozta, hogy amint ujjongó örömmel indítunk útnak egy­­egy gyülekezetét, akként kellene valamiféle hálaadási szolgálat, amikor elérkezik az ideje, hogy ez vagy az a gyülekezet megszűnjék. A szertartási hiány ellenére mégis ilyen hála­adásra gyűlt össze több mint 100 lelket meg­haladó gyülekezet 1979. június 24-én Pitts­­burghhan, hogy áhítatos együttlétben, az Ür­­vacsora egyességében egyrészt Nt. Mészáros Sándortól és családjától búcsúzzék, másrészt pedig pontot tegyen a Magyar Evangélikus Egyház szolgálatára és működésére. Az Isten­­tisztelet lényege köszönetmondás volt azért, hogy a magyar evangélikus egyházi szervezet 53 évig létezhetett Pittsburghban. Komoly és áldott missziót töltött be ez a közösség áldozat­kész lelkészek vezetésével. A magyar evangé­likus hívek száma sohasem volt nagy, s külö­nösen az utóbbi húsz év folyamán kialakuló életkörülmények, meg a város társadalmi problémái tették egyre nehezebbé a szervezett egyházi lét fenntartását. Már Nt. Markovits Pál távozása idején felvetődött a “folytatás­nak” a kérdése, mivel ő is csak világi munká­ból eredő fizetéskielégítéssel kerítette elő a lel­készeknek és családjuknak is szükséges min­dennapit (a budapesti “Evangélikus Élet” aug. 26-i száma nem közli a teljes képet a gyüleke­zet önfenntartási képességéről . . .). Minthogy pedig 1970 táján egy társgyülekezeti megoldás teljesidejű lelkészi állás fenntartására kivihe­tetlennek bizonyult, a gyülekezet ugyancsak hálával fogadta el Nt. Mészáros Sándor szol­gálatát, aki tanári munkája mellett — Ohió­­ban, minden héten napokra távol az otthon­tól — a gyülekezet gondozására is vállalkozott két évre. A két évből lassacskán hét év lett; ezzel a hét évvel hosszabbodott meg a pitts­burghi magyar evangélikusok egyházi léte. Akik összegyülekeztek június 24-én — no, nem éppen mind egyháztag, de szépszámban a lelkész társadalmi vonalon végzett munkáját is (Eolytatás a 2. oldalon)

Next

/
Oldalképek
Tartalom