Erős Vár, 1978 (48. évfolyam, 1-6. szám)
1978-10-01 / 5. szám
ERŐS VÁR 5. oldal öldökrándítással. És érezni közben, hogy nincs apelláta. A torony szava mindenkinek parancsol. Az első harangszóra Lukovka galuskát eszik. Az a reggeli. És az ebéd is, mert az asszonyok templomba mennek s nincs idejük mást főzni. No, de ha volna is rá idejük, ki ennék Lukovkán — vasárnap — ebédre mást, mint galuskát. Hiszen ez az eledel jóformán nem is földi használatra való, hanem már egyenesen ízelítő a túlvilági boldogságból. Nézni, csak nézni is gyönyörűség, amint hozza az asszony a reggelire szánt cseréptálban. — Óh, hogy gőzölög! S hogy könnyezik rajta a túró! Csak az a baj, hogy akármilyen lassan eszi az ember (mert gyorsan enni illetlenség!) mégis egykettőre eltűnik. S akinek van még hely a gyomrában, ahová már nem jutott galuska, az kénytelen levest enni utánna. S kinek ne volna még ilyen helye? Mikor éppen ez a hely mutatja, hogy a földön vagyunk s nem a mennyországban. Bizony valóságos szerencse, hogy a nagyobbik tál még hátra van s a masina szélén várja az ebéd idejét. No hisz az ilyen hitvány cserép csak könnyen várhat. Sinkov Szamo pedig ezalatt másodszor is meghúzza a harangokat. Az öreg asszonyok leveszik a mestergerendáról a nagy kapcsos énekeskönyvet s elindulnak hazulról. A második harangozás nekik szól. Kvacskáné az első a sorban. Mikor a patak keskeny falócájához ér, vár egy kicsit, míg az öreg Grajciar Ancsa is utoléri. Egymásra néznek s összedugják a fejüket. — Nos — kérdezi türelmetlenül Grajciar Ancsa —, nem hallottál semmit? — Óh! — fordítja fel szemeit Kvacskáné. — Beszélni is rossz róla. — Hát csakugyan? — Csakugyan. — Csiris Palyo felesége? — Csiris Palyo felesége. — Az nem lehet. — Dehogynem lehet! Kérdezd csak meg Manzsiaknét. Manzsiaknét pedig könnyű megkérdezni, mert neki az a főgyönyörűsége, ha kérdeznek tőle valamit. Száz mérföldről megérzi, ha szükség van rá s ilyenkor a világ végéről is megérkezik. Jön is már lélekszakadva. Nyolc-tíz anyóka iparkodik utána libasorban; kinek a derekát szúrja az öregség, kinek a lapockáját, de ki törődnék azzal ilyenkor, mikor Kvacskánét és Manzsiáknét hallhatja. — Jaj csak későn ne érkezzenek! Szerencse, hogy még csak most kezdtek hozzá a beszélgetéshez. — Te Mara! — mondja gúnyosan Kvacskáné — Anna nem akarja elhinni! — Micsoda? Nem akarja elhinni? — csapja össze a kezét Manzsiákné. — Hiszen a saját szememmel láttam.- Mit láttál? Mit? — lihegi tízféléi a sok félretartott oldalborda. És Manzsiákné elmondja, hogy mit látott. Hogy éppen libáit etette. A gunár szomorú volt, mert az a gonosz Repkáné biztosan szöget adott neki kenyérbélben. Csak forgatta a fejét s a begye úgy lógott, mint valami üres tarisznya. Nem is tudta sokáig nézni, hogy a többi milyen jóízűen falja a korpás csalanat. Elvánszorgott a kerítéshez, keresztülbújt rajta, átment Csirisék szilvásába, ott leült a fűbe s közben olyan hangokat adott ki, mintha rongyot dugtak volna a gégéjébe. Őt, Manzsiáknét, aggasztotta a gunár állapota, utána ment, de akkor valami különös dolgot látott, ami egészen kiverte fejéből a gúnarat. Csirisék szénapadlásának ajtajában ott állt piros kendővel a fején Csiris Palyo felesége és egészen elváltozott arccal kandikált át Gyurkanék udvarára. Egyszerre a Gyurkanék szénapadlásáról is előbújik valaki, senki más, mint Gyurkán Miso és akkor . . . — Akkor? És akkor? — reszketnek köröskörül a gyámoltalan ráncokban lógó kékfestő szoknyák. — A menyecske intett neki! — sziszegi Manzsiákné s olyan diadal gyúl ki az arcára, mintha árvízszedelemtől mentette volna meg a falut. — No lám, nem mondtam? Intett neki! — kontrázik Kvacskáné. — Na tessék, hát intett neki! — csap egyet rézveretes énekeskönyvére Grajciar Ancsa. — Micsoda? Intett neki? — tódulnak a mézre az újonnan érkezett mamókák. — Ki intett? Kinek intett? Mikor intett? Ohó! Ez kell csak Manzsáknénak. Hátrább löki fejkendőjét, s most már egész szenvedéllyel fog bele Csiris Palyoné históriájába. Egyre többen hallgatják. Új meg új érdeklődők érkeznek, de a régiek se tágítanak a közeléből, mert Manzsiákné akkor kezd csak igazán formát adni a történetnek, mikor már harmadszor szorítja az esztergapadra. A lapos és szürke mozzanatok hirtelen elmaradnak, a színes és érdekfeszítő részletek pedig szemlátomást bővülnek, duzzadnak s végül keresztülcsapnak az alapötlet vázán s elnyelnék magát Manzsiáknét is, ha olyan fából volna faragva. De akkor Manzsiákné mégegyszer elejét keríti a történetnek, a roskadozó gerendákat újakkal cseréli ki s most már tárgy és részletek között teljes az összhang. S azt a bolond is tudja Lukovkán, hogy az utolsó változat a hiteles. Ezt már a falu valamennyi vénasszonya végighallgatja s elhallgatná napestig is, ha közben harmadszor is nem harangoznának. A harmadik harangszó egész Lukovkát megmozdítja. A falu népe hosszú, tarka menetben elindul a templom felé. Elől a lányok haladnak százszínű szoknyáikban s köztük is legelői Kvietyik Zuzka, a falu legszebb lánya. Amerre lép, elfojtott sóhajok kísérik, mert ahány barátnéja van, az mind az ő hajfonatán babrál, mind az ő szalagjait igazgatja, de ez, hiába, olyan fájdalom, hogy nem lehet sóhajtozás nélkül kiállni. Kvietyik Zuzka pedig büszkén tartott fővel lépked előttük, mert jól tudja, hogy addig nincs baj, amíg sóhajtoznak. Csak amikor eléri a templom kőkerítését, akkor vet hátra egyetlen csillogó pillantást, de ez már nem a lányoknak szól, hanem Cserpák Janónak, aki viszont a legények csoportjából magasodik ki egy fővel. Janó elkapja a neki vetett fénysugarat, körülnéz, hogy más is észrevette-e s amikor látja, hogy mindenki — önelégülten gyújt rá egy “respublika” cigarettára: az büdös is meg nedves is, de a cimborákkal szagoltatni még így is fényűzés. Most friss kacagás keveredik a csizmaszárak egyhangú zajába. Jönnek a menyecskék. Evődnek, hancúroznak. Még a szemöldökük sem áll egyenesen, hanem vagy az orr fölött futkározik vagy a halánték partján kanyarodik el huncut kacskaringóba, hogy a levegő is mosolyra melegszik az érintésétől. Már ezeknek úgy látszik arany dolguk van Lukovkán, különben aligha csiklandozná így őket a jókedv. A férfiak méltósággal ballagó csoportja mindebből semmit se vesz
