Erős Vár, 1978 (48. évfolyam, 1-6. szám)
1978-06-01 / 3. szám
EROS # VÁR AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA 44. ÉVFOLYAM _________________________1978. JÚNIUS________________________________________3, SZÁM KEMÉNY PÉTER-. PUNKOSD UTÁN A Szentlélek kitöltése történelmi esemény volt. Valami történt. Isten újra, személyesen nyúlt bele a világ életébe, akárcsak annak idején, amikor Mózeshez szólt és elindította Izráel népének felszabadítására, vagy Illésnek, amikor elküldötte bebizonyítani, hogy csak egy Isten van, akinek hatalma valóságos. így küldötte el Keresztelő Jánost is, hogy előkészítse Jézus útját, s így szólt Máriának, hogy különleges szerepre választotta ki. így nyúlt bele a későbbi Pál apostol életébe is a damaszkuszi úton; nyúl bele azóta is, amikor embereket választ ki különleges célokra. A Szentlélek kitöltése azonban nem mindig a fentiekhez hasonló, egyénileg megrázó esemény. Sokszor nem is vesszük észre, vagy nem tulajdonítjuk a velünk történt megrázó vagy meglepő élményt hatásának. Tény azonban az, hogy valamenynyien, akik megkonfirmáltattunk, kézrátétellel vettük a Szendéiket annak zálogául, hogy most már tudatosan is Isten gyermekei vagyunk. A keresztség csecsemőkorban történt eseményeire senki sem emlékszik — de a konfirmációban mindenki tudatosítja magában, hogy Isten gyermeke. Sajnos legtöbben megfeledkezünk erről a tényről. A konfirmációt csak egy szertartásnak tekintjük, amelyben az ifjú lelkek egyházi szempontból nagykorúakká lesznek, és élvezik az egyháztagság minden kiváltságát. Ha ezeket nem használják ki, ha nem élnek az Úrvacsora szentségével, ha nem követik figyelemmel a keresztszülőségben magukra vállalt kötelességeket és nem törődnek “keresztgyermekük” lelki fejlődésével, akkor csak magukra vethetnek, ha a rájuk ruházott Szentlélek nem hatja át életüket. Az ugyanis a Szentlélek hatása, hogy alkalmassá teszi az általa megihletetteket Isten bensőségesebb szolgálatára, és megnyitja előttük a kegyelem kapuját. De természetes, hogy csak akkor van igazában jelentősége Isten Szentlelke bennünk lakozásának, ha mi készek vagyunk, hogy útmutatását kövessük, jóra buzdító érzéseinket ne nyomjuk el, bűnös vágyainkon uralkodjunk, azt mondván magunkban; nem illik ez Isten gyermekéhez. Ez az a pont, amelyen olyan sokan vétkeznek a bennük lakozó Szentlélek ellen. Ahelyett, hogy Isten Igéje által engednék vezettetni magukat, saját fejük szerint járnak és saját bölcsességük alapján ítélnek. Az idősebbek azt képzelik, hogy korukkal együtt jár a bölcsesség és magától értetődően helyes az, amit mondanak. A fiatalok úgy vélik, hogy nekik áll a világ, mert ők a jövendő generáció. Az egyik házastárs kiköveteli magának a “szabadságot”, hogy azt gondolja, amit akar, és azt cselekedje, amit jónak lát. A szülők megfeledkeznek arról, hogy gyermekükkel szemben mindig szeretettel kell ítélniük, még akkor is, ha nehezükre esik. Dávid felsírt, amikor az ellene lázadó fiának, Absalonnak halálhírét vette: “Kedves ► ; Tiszia szívet ] ► teremts bennem < I óh Istei? ! ! és az erős lelket ; ; újítsd noeq bennem ] ► < l Zsolt 51:12 | fiam, bár én haltam volna meg helyetted...” Mindenütt ahol szeretetlenül cselekszik, ítélkezik valaki, vétkezik a benne lakozó Szentlélek ellen, és valójában megtagadja azt az Istent, aki személyesen szólította meg, és személyesen akarja használtatni az ajándékul adott erőket, tehetségeket. Sajnos sok tekintetben az egész keresztyénség mint Krisztus nyája gyakorta vétkezik a Pásztor lelke ellen. Amikor viszálykodás támad a felekezetek között. Amikor az egyik lepocskondiázza vagy megveti a másik gyülekezet kegyességének megnyilvánulását. Mintha csak egy módon lehetne Krisztust tisztelni és követni, és nem annyi módon, ahány ember van, akinek mind külön-külön és speciálisan adta meg Isten a feladatot, amit meg akar velük tétetni. Nem szabad arra gondolnunk, hogy Isten be akar bennünket skatulyázni azáltal, hogy egy Krisztust küldött hozzánk, és egy Szemléiket töltött belénk. Mindenki ugyanazt kapta, az igaz, de mindenkinek más célra adatott ugyanaz, az alapvető magatartáson kívül, a saját környezetében, a saját keretében. De mi az, amiben valamennyien egyenlően kellene, hogy cselekedjünk? Mi az, ami kerpsztyénségünk, megváltottságunk és megszenteltségünk megnyilatkozása azokhoz hasonlítva, akik nem tartoznak ebbe a keretbe? Foglaljuk talán pontokba:
