Erős Vár, 1978 (48. évfolyam, 1-6. szám)
1978-04-01 / 2. szám
4. oldal ERŐS VÁR A “Lutheran Church in America” Magyar Konferenciájának lapja. Szerkesztő és kiadó: Juhász Imre Munkatársak: a magyar evangélikus lelkészek. “ERŐS V Á R” “MIGHTY FORTRESS”) P. O. Box 02148, Cleveland, Ohio 44102 Published by the Hungarian Conference of the Lutheran Church in America. Issued bi-monthly: February, April, June, August, October and December. No. 2. (195.) Vol. 44 APRIL 1978 Subscription: $3.00 a year. Second-class postage paid at Cleveland, Ohio. ^FONTOS! Minden szerkesztőségi anyag, kézirat, gyülekezeti hír, úgyszintén a lappal kapcsolatos minden levelezés, előfizetés és adomány erre a címre küldendő: "ERŐS VÁR" P. O. BOX 02148 CLEVELAND, OHIO 44102 Az “ERŐS VÁR" előfizetési díja egy évre csak 3 dollár. Szíveskedjenek a lejárt előfizetéseket késedelem nélkül beküldeni a fenti címre. Be nem jelentett címváltozás esetén a posta a kézbesíthetetlen újságot megsemmisíti, a kiadóhivatalnak pedig külön portót kell fizetnie. Erre a költségre különösen nem-előfizetők, késedelmező előfizetők, vagy többéves hátralékban lévők esetében nehéz fedezetet találni. Ezért kérjük olvasóinkat, hogy minden esetben pontosan adják meg címüket a “Zip Code” szám feltüntetésével együtt! Az újságot “Zip Code” szám nélkül nem kézbesíti a posta. Címközlésnél tüntessék fel az utca megjelölését is; pl. St., Rd., Ave. Ugyanis egyes postai zónákban azonos nevű utcákat csak így lehet megkülönböztetni. Printed by Classic Printing Corporation 9527 Madison Ave., Cleveland, Ohio 44102 gyár... Naja... És most, mikor nincs többé: “mint az az öt seb a Krisztuson”. Ja, ja... Szamarak vagyunk, az biztos. Es ist wahr... És a szamár sohasem tudta érezni, csak ordítani. Magyarul csak akkor beszélt az öreg, mikor nagyon elérzékenyült és ezt nem akarta mutatni. Ilyenkor káromkodott is. “Fűzfánfütyülős” “Teremtúró”. Hej, március 15-e. — Mit csináljunk — kérdezte homályosan csillogó szemmel egy cigányképű diák a lámpa alatt. — Hiszen még kokárdánk sincs. Nagy csend felelt ezekre a kietlen mélységekbe gördülő szavakra. Nincs kokárda. Igen, igen. — Hát hogyne volna ott rettentő jelentősége március 15-nek, ahol már nemzeti színű kokárda sincs többé. Pozsonyban, 1920-ban nem volt. — Keríteni kellene valahonnan. — De honnan? — Bécsből — mondta valaki. Bécsből... Milyen különösen hangzott ez a gondolat. Nemzetiszínű szalagot Bécsből... Bizony Bécsből, mert Magyarország a világ végén van, a pozsonyi kereskedőknek pedig nem szabad tartaniuk. — De ki hozza át a határon? — hangzott fel innen is, onnan is az aggodalom. — Majd a feleségem — morogta a sarokból az öreg Patzenhausler. — De hogyan? Az öreg közelebb lépett a diákokhoz s halálos komolysággal mondta: — A kontyában. — A kontyában? — kacagott fel egy rózsásarcú gyerkőc az asztal végén, de nyomban rá ijedten tapasztotta szájára a tenyerét. A stangliban nem nevetett senki. A diákok komolyan fizettek, azután vették a kalapjukat és távoztak. A bor ott maradt az üvegekben. Ott maradt mellette az öreg Patzenhausler is. Ott maradt Patzenhauslerné is... De Patzenhauslerné kontya nem maradt ott. Az elment a diákokkal s velük együtt szétrepült még aznap este Pozsony egész észrendszerében. — Pszt... Hallotta? — kérdezte másnap egyik pozsonyi a másiktól. — Mit? — Patzenhauslerné kontyát. — Cstt... Hallottam — szólt megindulva a másik s egy kézszorítással pecsételte meg a karthausiak szövetségét. És ez így ment úton-útfélen. — Hallotta? — Hallottam. Mindenüvé jutott egy-egy szál haj Patzenhauslerné kontyából s annak bámulatos ereje volt. Bomlásnak indult barátságokat kötött össze láncnál szilárdabban, bizalmat öntött vékony hajszálerén át a kiábrándult emberekbe, derűs optimizmust eresztett alá a kihűlt szívek kráterébe. Elismerést és dicsőséget jelentett minden szála, mert Patzenhauslerné kontya egy nap alatt immár a nemzeti összetartozás szimbólumává nőtt Pozsonyban, akinek jutott belőle, büszkén rejtegette, akinek pedig nem jutott, az — anélkül, hogy az okát sejtette volna — jobban szégyelte magát a leforrázott kutyánál. És nem hiába állott Patzenhauslerné kontya két karvastagságú fonatból, bizony elég erős volt ahhoz, hogy egy egész város titoktartását őrizze kifeszített húrjain. Pedig soha annyi szó nem esett semmiféle városban, se égi, se földi csodáról, mint Pozsonyban, ezalatt a két hét alatt Patzenhauslerné kontyáról. — Pszt. Hát elment már Bécske a konty? — Cstt. Csak a jövő héten fog elmenni. Nagyszerű, hát mégis elmegy. Ki hitte volna, hogy az öreg Patzenhausler feleségének ilyen nagyszerű kontya van. így folyt a beszéd reggeltől estig a Hegyi ligettől a Duna utcáig, hogy a következő héten még magasabbra hágjon Patzenhauslerné tekintélye. — Gyerekek, megjött. Megjött Patzenhauslerné. — Micsoda? Hát csakugyan megjött? — Meg. Istenemre. — És a kontyár is magával hozta? — Magával ám. A vámőr-fináncok azt mondták neki, hogy már amelyik asszonynak ekkora kontya van, az nem csak, hogy a világért sem vágatná le, hanem inkább kétakkora kalapot csináltat magának. Tehát megjött. Itt volt. Itt volt már Patzenhauslerné s vele együtt a históriai konty, melyet éppen a fináncok bámultak meg legjobban Bécs és Pozsony között. A diákság a készülődés vágyától égett. Kiosztották a kokárdákat. Persze, csak a nagyobb diákoknak. “Alsó
