Erős Vár, 1977 (47. évfolyam, 1-6. szám)
1977-02-01 / 1. szám
ERŐS VÁR 5. oldal A szenvedés eszközei — ha szólnának A szenvedéstörténet alakjai böjtrőlbőjtre, nagyhétröl-nagyhétre előttünk vannak. De kicsoda emlékszik az eszközökről, amelyek Krisztus szenvedésének talán közvetlenebb tanúi voltak, mint az emberek? Hadd szóljanak most ök hozzánk. Ha lelkűk lett volna, így beszélhettek volna: A harminc ezüst pénz. Sokat érek önmagámban. Ez a fontos. Minden más mellékes. Közmondás is terjed rólam. A pénznek nincs szaga. Most mégis vér tapad hozzám. Nem érdekel. Szeretnek az emberek. Ez jól esik nekem. Én vagyok a legfontosabb az embereknek. Büszke vagyok rá, hogy még a Krisztust is odaadták értem. Keresztre jutott a Krisztus? Júdás elbukott ? Nem izgat. Fontos, hogy vagyok valaki. Én ... én ... ! A kard. Az erő én vagyok. Biztonságot érez az ember, ha a kezében lehetek. Hatalmas vagyok. Védelemben sebezni, támadásban győzni tudok. Büszke vagyok rá, hogy még Krisztus védelmében is használtak. Péter velem vágta le a Málkus fülét. Vér serkent s láttam Málkus arcát, amint fájdalomban összehúzódtak a vonásai. Meg kellett tanulnia, hogy úr vagyok. Krisztus védője! Örülök, hogy segíthetek neki. Talán velem többre is ment volna. Milyen kár, hogy mellőzött. Mert Ő odalépett Málkuslioz s keze érintése nyomán gyógyult a seb, amit pedig az Ő védelmében ütöttem. Kissé különös. Ezen el kell gondolkoznom. A pohár. Kacérkodva lépek minden emberhez. Feledést, örömöt, mámort szoktam hordozni magamban. Vagy még gyakrabban enyhülést. Én is csak vagyok valaki. Az emberek örömmel nyúlnak utánam. De most rádöbbentem, hogy én csak keret vagyok. Az a fontos, hogy mi van bennem. Megtöltöttek az emberek bűnének minden keserűségével s amint közeledtem Felé, láttam, hogy vért verejtékezett kínjában, amint rám nézett. Mégis ki kellett, hogy igyon. Borzadtam azon, hogy mi minden nem fér belém s mi mindent nem takar a külső szín! A korbács. Nem is vagy méltó, hogy szóbaálljak veled. Ki vagy te előttem? Majd meghajolsz s megérzed hatalmamat. Ha véred serken, akkor érzem jól magam. A töviskorona. Sírni szeretnék. Virágozni s pompázni szerettem volna egész életemben. Csak titokban növeltem töviseket, hogy védjem magam. Gyönyörködtetni akartam, széppé tenni az életet. Én jót akartam! Aztán megszáradtam. N;m maradt más, csak a tövisem. Elfogytak jócselekedeteim s csak a bűnöm maradt, amiket míg friss voltam, titokban dédelgettem. O, jaj, most miattam hull a vére! O, irgalom Atyja, ne hagyj el! A kalapács, a szögek s a harapófogó. Mi összedolgozunk. Csak a magunk érdekeinek élünk. Eredmény mindig van. Mások nem érdekelnek. (A szögek felsikoltanak:) — Jaj, Istenem! Mit tettünk! A szivacs s a nádszál. Mi vagyunk a könny s szánalom. Enyhíteni akarunk. Ami csak tőlünk telik, megadjuk. De a legjobb is, amit adhatunk: ecet. A lándzsa. Az én szerepem száraz, de kétségtelen. Az eredményt állapítom meg: meghalt. Velem nem lehet vitázni. Fölötte vagyok én a vitáknak és bizonyságtevéseknek. A rideg tények beszélnek. Engem nem lehet meghatni. A kockavetó' játék pohara és kockái. Ugyan, mit beszélsz itt rideg tényekről. Mi hordozzuk az életet és eredményeket. Bennünk van a szerencse. Ez a fontos, A sors. Miattunk ugyan meghalhat a Krisztus a kereszten. Mi nagyobb hatással tudunk lenni az emberekre s tőlünk sokan jobban félnek s tőlünk többet várnak, mint attól ott, aki olyan kínosan vonaglik a szégyenfán. Mi sem érzelgünk, de a rideg életet a játék bizonytalanságának izgalmával fütjük. Önzés, emberi erő, külszín, látszat, könyörtelenség, bünbánat, szüklátókörüség, jóakarat, hideg fölény, számítás, sors, szerencse — jócselekedet és bűn, jóra törés és elbukás... Mi az eredmény? Krisztus a keresztfán! • Ha lelkűk lett volna, így beszéltek volna. De ha lelkűk lett volna, bizonnyal nem így cselekedtek volna. így csak az tud cselekedni — rajtuk keresztül is az cselekedett aki eljátszotta a lelkét: az ember. Aki pedig mindezt elszenvedte, azért szenvedte el, hogy megmentse ezt az elveszett és eljátszott lelket. ___________________ K. E. Tanúkra van szükség Én nyilván szólottám a világnak. Én mindenkor tanítottam a zsinagógában és a templomban, ahol a zsidók mindenünnen összegyülekeztek. És titkon semmit sem szóltam. Mit kérdesz engem? Kérdezd azokat, akik hallották, amit szóltam nekik. Ők tudják, amiket nékik szólottám. Gános 18:20-21.) * * * Uram! Ha bíráicL nem siettek volna anynyira pörödet lezárni, hanem helytadtak volna tanúkihallgatást célzó indítványodnak — én nem tudom, mi történt volna akkor! Az egyik tanút — a koronatanút — ott látom a közeledben, az udvaron rakott tábortűz mellett. Ő megtagadott. Lehet, hogy vizsgáló bírákat küldtek volna ki Galileába — működésed főhelyére — azok is csak megfélemedett s ezért hallgatag és elzárkózó, tagadó emberekkel találkoztak volna. Halálod és föltámadásod előtt — félek — így lett volna. Uram! Bár szabad lélekkel halálra mentél és föltámadásoddal is hitelesítetted evangéliumod minden szavát, e földön mégis csökönyös szívóssággal folytatják pörödet. Azért is megvádolnak, amit tanítottál. Azért is, amiről hallgattál. Sok szavad értelmét ma is éppenúgy kiforgatják, mint hajdan tették. És így sok embert eltántorítanak mellőled. A pörben tanúkra van szükség. Tisztaértelmű, igazbeszédű, meggyőződött hitű tanúkra. Ilyenekért könyörgök hozzád és azért, hogy ezek közül eggyé tégy meg engem is. Taníts meg minket: mindent elmondanunk. Azt is, amit üdvösségünkre tanítottál. Azt is, amit szeretetedben értünk tettél. Keresztfáig való hűségedet. A halál fölött aratott győzelmedet. (Utravaló)
