Erős Vár, 1977 (47. évfolyam, 1-6. szám)

1977-02-01 / 1. szám

ERŐS VÁR 5. oldal A szenvedés eszközei — ha szólnának A szenvedéstörténet alakjai böjtről­­bőjtre, nagyhétröl-nagyhétre előttünk van­nak. De kicsoda emlékszik az eszközökről, amelyek Krisztus szenvedésének talán közvetlenebb tanúi voltak, mint az em­berek? Hadd szóljanak most ök hozzánk. Ha lelkűk lett volna, így beszélhettek volna: A harminc ezüst pénz. Sokat érek ön­magámban. Ez a fontos. Minden más mel­lékes. Közmondás is terjed rólam. A pénz­nek nincs szaga. Most mégis vér tapad hozzám. Nem érdekel. Szeretnek az embe­rek. Ez jól esik nekem. Én vagyok a leg­fontosabb az embereknek. Büszke vagyok rá, hogy még a Krisztust is odaadták ér­tem. Keresztre jutott a Krisztus? Júdás elbukott ? Nem izgat. Fontos, hogy vagyok valaki. Én ... én ... ! A kard. Az erő én vagyok. Biztonságot érez az ember, ha a kezében lehetek. Ha­talmas vagyok. Védelemben sebezni, tá­madásban győzni tudok. Büszke vagyok rá, hogy még Krisztus védelmében is hasz­náltak. Péter velem vágta le a Málkus fülét. Vér serkent s láttam Málkus arcát, amint fájdalomban összehúzódtak a voná­sai. Meg kellett tanulnia, hogy úr vagyok. Krisztus védője! Örülök, hogy segíthetek neki. Talán velem többre is ment volna. Milyen kár, hogy mellőzött. Mert Ő odalépett Málkuslioz s keze érintése nyomán gyógyult a seb, amit pe­dig az Ő védelmében ütöttem. Kissé külö­nös. Ezen el kell gondolkoznom. A pohár. Kacérkodva lépek minden em­berhez. Feledést, örömöt, mámort szoktam hordozni magamban. Vagy még gyakrab­ban enyhülést. Én is csak vagyok valaki. Az emberek örömmel nyúlnak utánam. De most rádöbbentem, hogy én csak keret va­gyok. Az a fontos, hogy mi van bennem. Megtöltöttek az emberek bűnének min­den keserűségével s amint közeledtem Felé, láttam, hogy vért verejtékezett kín­jában, amint rám nézett. Mégis ki kellett, hogy igyon. Borzadtam azon, hogy mi minden nem fér belém s mi mindent nem takar a külső szín! A korbács. Nem is vagy méltó, hogy szó­­baálljak veled. Ki vagy te előttem? Majd meghajolsz s megérzed hatalmamat. Ha vé­red serken, akkor érzem jól magam. A töviskorona. Sírni szeretnék. Virá­gozni s pompázni szerettem volna egész életemben. Csak titokban növeltem tövi­seket, hogy védjem magam. Gyönyörköd­tetni akartam, széppé tenni az életet. Én jót akartam! Aztán megszáradtam. N;m maradt más, csak a tövisem. Elfogytak jó­cselekedeteim s csak a bűnöm maradt, amiket míg friss voltam, titokban dédel­gettem. O, jaj, most miattam hull a vére! O, irgalom Atyja, ne hagyj el! A kalapács, a szögek s a harapófogó. Mi összedolgozunk. Csak a magunk érde­keinek élünk. Eredmény mindig van. Má­sok nem érdekelnek. (A szögek felsikolta­­nak:) — Jaj, Istenem! Mit tettünk! A szivacs s a nádszál. Mi vagyunk a könny s szánalom. Enyhíteni akarunk. Ami csak tőlünk telik, megadjuk. De a legjobb is, amit adhatunk: ecet. A lándzsa. Az én szerepem száraz, de kétségtelen. Az eredményt állapítom meg: meghalt. Velem nem lehet vitázni. Fölöt­te vagyok én a vitáknak és bizonyságte­véseknek. A rideg tények beszélnek. En­gem nem lehet meghatni. A kockavetó' játék pohara és kockái. Ugyan, mit beszélsz itt rideg tényekről. Mi hordozzuk az életet és eredményeket. Bennünk van a szerencse. Ez a fontos, A sors. Miattunk ugyan meghalhat a Krisz­tus a kereszten. Mi nagyobb hatással tu­dunk lenni az emberekre s tőlünk sokan jobban félnek s tőlünk többet várnak, mint attól ott, aki olyan kínosan vonag­lik a szégyenfán. Mi sem érzelgünk, de a rideg életet a játék bizonytalanságának izgalmával fütjük. Önzés, emberi erő, külszín, látszat, kö­nyörtelenség, bünbánat, szüklátókörüség, jóakarat, hideg fölény, számítás, sors, sze­rencse — jócselekedet és bűn, jóra törés és elbukás... Mi az eredmény? Krisztus a keresztfán! • Ha lelkűk lett volna, így beszéltek volna. De ha lelkűk lett volna, bizonnyal nem így cselekedtek volna. így csak az tud cselekedni — rajtuk keresztül is az cselekedett aki elját­szotta a lelkét: az ember. Aki pedig mindezt elszenvedte, azért szenvedte el, hogy megmentse ezt az el­veszett és eljátszott lelket. ___________________ K. E. Tanúkra van szükség Én nyilván szólottám a világnak. Én mindenkor tanítottam a zsinagó­gában és a templomban, ahol a zsi­dók mindenünnen összegyülekeztek. És titkon semmit sem szóltam. Mit kérdesz engem? Kérdezd azokat, akik hallották, amit szóltam nekik. Ők tudják, amiket nékik szólottám. Gános 18:20-21.) * * * Uram! Ha bíráicL nem siettek volna any­­nyira pörödet lezárni, hanem helyt­­adtak volna tanúkihallgatást célzó indítványodnak — én nem tudom, mi történt volna akkor! Az egyik ta­nút — a koronatanút — ott látom a közeledben, az udvaron rakott tá­bortűz mellett. Ő megtagadott. Le­het, hogy vizsgáló bírákat küldtek volna ki Galileába — működésed fő­helyére — azok is csak megféleme­­dett s ezért hallgatag és elzár­kózó, tagadó emberekkel találkoztak volna. Halálod és föltámadásod előtt — félek — így lett volna. Uram! Bár szabad lélekkel halálra men­tél és föltámadásoddal is hitelesí­tetted evangéliumod minden szavát, e földön mégis csökönyös szívósság­gal folytatják pörödet. Azért is megvádolnak, amit tanítottál. Azért is, amiről hallgattál. Sok szavad ér­telmét ma is éppenúgy kiforgatják, mint hajdan tették. És így sok em­bert eltántorítanak mellőled. A pörben tanúkra van szükség. Tisztaértelmű, igazbeszédű, meg­győződött hitű tanúkra. Ilyenekért könyörgök hozzád és azért, hogy ezek közül eggyé tégy meg engem is. Taníts meg minket: mindent elmon­danunk. Azt is, amit üdvösségünkre tanítottál. Azt is, amit szeretetedben értünk tettél. Keresztfáig való hűsé­gedet. A halál fölött aratott győzel­medet. (Utravaló)

Next

/
Oldalképek
Tartalom