Erős Vár, 1977 (47. évfolyam, 1-6. szám)
1977-10-01 / 5. szám
ERŐS VÁR 5. oldal EGY ADY-VERS MARGÓJÁRA A KÖLTŐ SZÜLETÉSE 100. ÉVFORDULÓJÁN “Istenhez hanyatló árnyék'' Az egyháztörténelemből iámért — egymástól elválaszthatatlan két név. A Bodelschwingh család három nemzedéke, evangélikus lelkészek álltak az intézmény élén. Bethel, a “betegek városa", többezer ápoltnak nyújt szeretetteljes gondozást, főleg epileptikusoknak, testi és értelmi fogyatékosoknak, stb. Hatalmas kutató laboratórium, kórházak, Iskolák egészítik ki ezt a világszerte ismert németországi evangélikus intézményt. Az alapító “Vater Bodelschwingh" után fia vette át a munkát, akit Bethel népe családiasán “Pastor Fritz"-nek nevezett. Utána az unokaöccs, a harmadik Friedrich v. Bodelschwingh került Bethel élére. Ez utóbbi most június 5-én hunyt el. “Fritz lelkész úr” születésének 100. évfordulójára (aug. 14.) a német posta emlékbélyeget adott ki. A német evangéllkusság visszaemlékszik arra, hogy 1939-ben a harmadik birodalom Hitler titkos rendeleté alapján kiirtásra ítélte a kórházak és ápolóintézetek gyógyíthatatlannak minősített betegeit. Bodelschwingh akkor saját élete veszélyeztetésével küzdött a hatalmas párt-apparátus ellen betegei életéért és győzött: Bethel betegei csodával határos módon megmenekültek. MEGSZÜLETIK A ROKONSÁG (Folyt, a 3. oldalról) rájuk bízni, mikor az előszobában felhangzott a csengő. Mi lesz most?- Huh! — kapott levegő után Beretvásné s gyökeret vert a lába a hálószoba szélesre tárt szárnyasajtajában. — Üm — harapott a szájába Szpravik bácsi s összeszorltott állkapoccsal várta, hogy a két kép egymásnak rohanjon s rombolja halomra az egész hálószobát. De azok ketten a falon nem mozdultak. Csendesen, bölcsen, emelkedetten lebegtek egymás mellett, mintha ugyanegy édesanya szülte volna őket s mikor az alattuk háborgó Beretvásokra és Szpravikokra esett a pillantásuk, valami szelíd, szerető szánalom jelent meg a szájuk szélén. Észrevették-e ezt a rejtelmes mosolyt a Szpravikok és Beretvások: valóban nehéz volna eldönteni. De bizonyos, hogy a két kép a helyén maradt s a Ráday utcában azóta teljes a felekezeti béke. ADY ISTENES VERSEIT nem lehet kiszakítani költészetének és életének az egészéből. Százféle szál köti össze ezeket a verseket egész gondolkodásával, küldetéstudatával, napi problémáival, nagy érzelmeivel, sorsával, lelke legtitkosabb mélyének ember-nem-látta vívódásaival. Tehát az Élettel, amelynek teljességére olthatatlan szomjúsággal vágyott. Az élet pedig felnőtt korában eléje hozta a Nagy Ismeretlent: attól kezdve Vele birkózott. Hol kötődött az Istennel, hol bűntudattal roppant össze előtte, máskor tagadta, majd gyermeki hittel belefogózott. Aztán újra elveszítette, s megint csak kereste. Közben mintha két évig elfeledte volna, de a búvópatak ismét feltört. Ennek a soha nem nyugvó, másmás Isten-arcot felvillantó, költészetében tükröződő belső történésnek volt többek között két állandó vonása. Nem a magam szavaival mondom, mert hitelesebbnek érzem, ha ezeket a megállapításokat a hit terén elfogulatlan Ady-értelmezőktől halljuk. Legyen az egyikük Király István. Ő mutatott rá néhány éve, hogy Ady “istenélményében bent rejlő, hangsúlyozottan szubjektív jelleget visszatükrözte már egymagában a versformálás is”. Az istenes versekben ugyanis a személyragozás tipikus esete az egyes szám. “Két hőse volt itt csupán a verseknek: az én és a te, az elszigetelt, önmagába zárt magányos ember s a benne élő Isten.” Ne menjünk bele az idézet elemzésébe, vitatásába, mert most bennünket belőle az érdekel, hogy Ady számára az Isten valóban a legszemélyesebb kérdés volt. Egész valóját foglalkoztatta a Titkok Titka, az Isten. Az istenes versei nem költészeti motívumot, témát tárnak elénk, hanem egy ízig-vérig modern ember vérre menő küzdelmét az élő Istennel, s az Istenhez való viszonya sokféle, változó helyzetének mindenkori őszinte feltárását, kenetes szavak nélkül, valóságos érzéseinek megfelelően. Mert — és most a két évtizede elhunyt Révai Józsefet idézem — “az istenkereső Ady ... az Istent is csak az istenkeresés keretein belül tagadja”. Verseit olvasva kétségtelenül érezzük — éppen akkor is, amikor gúnyolja, vagy fölényesen parolázik Istennel, no lássuk te híres mit tudszmodorban beszél vele —, hogy Isten a költő számára nem fogalom, eszme, dolgok gyűjtőneve, hanem hitt vagy tagadott, keresett, elvetett vagy megragadott Valóság. Ezekkel a megállapításokkal távolról sem akarjuk keresztyénesíteni Adyt. O nem jutott el a megváltó Krisztusban való hitre. De Isten felé tapogatózásában nemegyszer átélte a Vele való fenséges belső találkozást. Ezért a legnagyobb istenes költő Ady Endre a magyar irodalomban. Párját hirtelen a világirodalomban sem találom. S hogy ráérzett Istensejtelmeiben meg Jézus példáját az Isten igazi akaratára is, az emberszeretetre, azt mutatja a sokak szemében különös, az ő számára magától adódó jelenség: az istenes versekkel egyidőben, sőt nemegyszer témában is kapcsolódóan, dübörögnek elő belőle a szociális érzés versei. MOST PEDIG OLVASSUNK EL együtt egy Ady-verset a sok közül, amely tükrözi az Istennel való vívódó kapcsolatát. Itt van előttem a Károli-Bibliának az a múlt századi szövege, amelyet ő állandóan olvasott. Abból vette ez idő tájt — 1911- ben vagyunk — több versének a mottóját, mely mindegyik esetben inspirálta a költőt, belehatolt a versbe. A szóbanforgó vers (lásd jelen számunkban!) a Nyugat augusztus 16-i számában jelent meg. Ady az előző hónapokban főként Érdmindszenten szüleinél, és Párizsban időzött. Melyik éjszakán vagy versírás előtt bukkant rá a 109. zsoltár 23. versére, ki tudja?! “Mint az árnyék, mikor elhanyatlik, el kell mennem és ide s tova hányattatom, mint a sáska.” A zsoltárszövegben az árnyék az élet múlandóságának a hasonlata, a sáska képe ellenségeitől űzött ember hányódásának a jelzése. Ady a versben a bibliai igét pontosan vetíti magára, amikor “üldöztetéseit” említi, és a XVI. századi prédikátorok nyelvén mondja: “Megűzeték”. Meg betegségére, halálfélelmére céloz:
