Erős Vár, 1977 (47. évfolyam, 1-6. szám)
1977-10-01 / 5. szám
ERŐS VÁR 3. oldal Emmike — Hiszen a katolikusok is emberek. — Persze, hogy emberek. Csak az a baj, hogy ők nem akarnak bennünket embereknek elismerni. Nem! Ebbe nem egyezhetem bele! Mit szólnának a presbiterek Szarvason? No, ne pityeregj! Hiszen én utóvégre talán még bele tudnék törődni a dologba, de a presbiterek, fiam, a presbiterek. Eh, térítsd őt át a mi hitünkre, az lesz a legokosabb. Akkor én fogom rátok adni a legelső áldást! A vonatok visszamentek Bürgözdre, Szarvasra, Beretvás Géza is viszszament a Baross utcába s az események is mentek a maguk útján tovább, mintha mi se történt volna. Azaz, hogy egy s más dolog mégis elárulta, hogy történnie kellett valaminek. Géza társalgásában egyre jelentősebb teret hódított az egyháztörténelem. Sokat beszélt arról, hogy az emberek életében mekkora áldás a hit, s hogy Jézus Krisztus milyen isteni tökéletességgel alkotta meg az egyetlen igaz vallást. — Pompás — gondolta Emmike —, hiszen ez önként nyújtja a nyakát a tagló alá. Alig várta, hogy Lutherre kerüljön a sor. — Nos — mondotta Géza —, ez a szent egység egészen 1517-ig tartott. Akkor megjelent Luther, aki akármilyen okos ember is volt, de azt nem gondolta meg eléggé, hogy amit alkot, vajon ér-e annyit, mint amit elront. — Jaj! — ugrott Géza nyakába könnytől, mosolygástól és szerelemtől ragyogó arccal Emmike. — Nekem meg azt kötötték a lelkemre, hogy téged térítselek meg. A térítőmunkának befellegzett. Géza megírta Bürgözdre, hogy Erzsiké megmarad lutheránusnak, Erzsiké pedig Szarvasra, hogy Géza nemcsakhogy nem hajlik a protestáns tanok felé, hanem még őt akarja a katolikus hitre téríteni. — Akkor kérj reverzálist! — írták Bürgözdről. — Valahogy ne ígérj reverzálist! — írták Szarvasról. — Az kellene csak — morogta Géza a saját levele fölött —, hogy én már az esküvő előtt gyerekekről beszéljek. — Az kellene csak — kontrázott a Baross utcában Emmike —, hogy nekem két hónappal a lakodalmam előtt ilyen ajánlatokat tegyenek. A dolog törvényszerűségén sehogy se lehetett változtatni. Az esküvő napról-napra közeledett, Géza és Emmike napról-napra szerelmesebbek voltak egymásba, hanem a két ellentétes geográfiai pólus: Bürgözd és Szarvas, csak nem akart megindulni egymás felé. — Nem egyezem bele! — írta Bürgözd. — A vesztedbe mégy! — írta Szarvas. A két szerelmes azonban nem ijedt meg a saját vesztétől és nem ragaszkodott mások beleegyezéséhez: régi tétel ez már a szerelem logikájában. Mit volt mit tenniük az öregeknek: lassan, kínosan beletörődtek a változhatatlanba, de a fegyvert azért nem tették le. Beretvásné az esküvő után félrehúzta a fiát az egyik sarokba s a fülébe súgta: — Fiam, egy képet küldtem ma a lakásotokra. Szeretném, ha az ágyatok fölé függesztenétek. A kép Szent Ferencet ábrázolja. Erről eszetekbe fog jutni, hogy a szentéletű emberek mind katolikusok. Szpravik bácsi is addig fészkelődött a széken, míg kénytelen volt elárulni Emmikének, hogy valami nyomja a lelkét: — Egy kép vár benneteket a Ráday utcában. Úgy gondolom, jó helyen lesz az ágyatok fölött. A kép a reformáció korának legnagyobb tudósát: Melanchton Fülöpöt ábrázolja. Megérthetitek belőle, hogy az okos emberek mind protestánsok. — Majd! — gondolta magában Géza. — Hogy mindjárt az első nap hajbakapjunk. — Én nem függesztem fel! — gondolta Emmike. — Én semmit se függesztek fel! De, ami egyszer felfüggesztésre van teremtve és mégse függesztik fel, annak nehezebb megfelelő helyet találni, mint a befulladt gránátnak. Géza és Emmike úgy kerülgették egymást az első órákban a Ráday utcai lakás parkettjén, hogy mind a kettő csak a hátát mutatta a másiknak. — Mit dugdosol te ott? — kérdezte a vállán keresztül Emmike. — Itt van . . . valami. . . régi . . . izé — makogta Géza és négykézláb mászott bele a saját ruhásszekrényébe. Majd szuszogva került elő s akkor ő nézett gyanakodva Emmikére. — Hát te mit motoztál azon a kétágú létrán? — Nekem is volt itt . . . egy . . . micsodám — tűnődött szórakozottan Emmike és hamarosan az ebédlőlámpára terelte a beszédet. Elmúltak az első hetek s már úgy látszott, hogy a természet is hozzájuk szegődik — örökre homályban tartva az eldugott színnyomatok sorsát, de akkor egyszerre lecsapott a Ráday utcára a szokásos távirat Bürgözd bélyegzőjével. Kedden este érkezem. — Mama. — Jön a mama! — ordította Géza és belsejében legalább két akkorát kiáltott a lelkiismerete: Hol van Szent Ferenc? Nem lehetett tovább hallgatni Emmike előtt. Géza hol bűnbánattal, hol töredelemmel, hol meg szilaj követelődzéssel hangjában előadta, hogy neki okvetlenül ki kell a falra függesztenie Szent Ferencet. Alig utazott azonban vissza a fiatalok boldogságától kifiatalodott mama Bürgözdre, jött ám a levél Szarvasról, hogy most már Szpravik bácsi is meg akarja látogatni új otthonában az ifjú házaspárt. — Jön apa? — kapta elő a kettős létrát Emmike. — Hamar Melanchtont! Géza teljes erővel segédkezett Melanchton kifüggesztésében s fáradozásának nem is maradt el a jutalma, mert Szpravik bácsi rögtön az első este kijelentette, hogy egyik takarék-pénztári könyvét gyermekei szabad rendelkezésére bocsátja. Hát most már meg lett volna a recept az öregek felmelegítésére. Hanem akkor az a kellemetlen dolog történt, hogy Bürgözd és Szarvas egyszerre jelentette be látogatását. Most mit csináljunk? — nézett egymásra a két megszeppent bűnös. — Nem akasztjuk a falra egyiket sem! — dohogott Géza. — Inkább akasszuk ki mind a kettőt! — replikázott Emmike. — Hova gondolsz? Szent Ferencet és Melanchtont egy falra? — Miért ne? — ütötte a vasat Emmike. — Hát vétettek ezek valaha egymásnak? Történt — megtörtént: Szent Ferenc és Melanchton egy falra kerültek, de Géza és Emmike legjobban szerették volna az egész vendéglátást (Folyt, az 5. oldalon)
