Erős Vár, 1976 (46. évfolyam, 1-6. szám)
1976-06-01 / 3. szám
ERŐS VÁR 5. oldal Írja: Asbóth Gyula “SÉRTÉS A VALLÁSRA ÉS A SZEGÉNY NÉPRE Marxnak, a marxista szocialistáknak, az a közismert állítása, mintha a vallás a szegény nép életében nem jelentene mást, csak ópiumot, a szociális igazságosságért küzdő akarat bénító lelki kábítószerét”, írja dr. Robert Coles, a Harvard egyetem egyik neves pszichiáter professzora a "Válság gyermekei” (Children of Crisis) című háromkötetes társadalmi tanulmányában. "Tapasztalataim alapján éppen az ellenkezőjét állíthatom” — vitatja dr. Coles —, "mert arról győződtem meg, hogy a legtöbb szegénynek a vallás, a hit drága kincse, küzdelmeinek egyik legerősebb fegyvere. Békességre csillapítja, de ugvanakor egy szociálisabb, igazságosabb társadalom eljöveteléért vívott harcában bátorítja, reménységgel táplálja.” Dr. Coles éveket töltött a déli államokban a legszegényebb fehérek és feketék között. Velük állandó érintkezésben tanulmányozta életüket, a vallásnak életükre gyakorolt hatását. Ezért a róluk, vallásosságuk hatásáról közölt megállapításai nem elméleti elgondolások eredménye, hanem gyakorlati úton szerzett bizonyosság. Ezzel szemben, ahogyan a Harvardi professzor jellemzi, Marx tanítása a vallásról nem a néppel való személyes érintkezés által szerzett ismeret, hanem az íróasztal mellett gyártott, a való élettől idegen elmélet. FELÁLLÍTOTTÁK A NAGYMAMÁK SZOBRÁT Belgrád (Jugoszlávia) egyik kis parkjában a múlt esztendőben, közölte annak idején egy rövidke kis újsághír. Nem ismerjük a szobor felállításának előzményeit, körülményeit. Azt sem tudjuk, hogy kiknek jutott eszébe a nagyanyai szeretet, gondoskodás ilyen módon történő megörökítésének gondolata. Annyit azonban bizonyosan tudunk: ez a szobor nem ennek vagy annak a nagymamának. gazdagnak vagy szegénynek, ilyen vagy olyan nemzetiségűnek, vallásúnak, fajúnak emlékműve, hanem a minden nagymamák szobra, a névtelen hős nagymamáké. Ezért is mondhatjuk: ezt a szobrot azoknak a mindenkori névtelen millióknak hálája emeltette, akik sohasem felejtik el a nagyanyáknak a családban végzett pótolhatatlan, áldásos szolgálatát. Bizonyos egyiptomi szobrokról azt tartotta a legendás hagyomány, hogy a rájuk hulló napfényzuhatagtól megzendültek és csodálatos dallamokat muzsikáltak. így szólal meg a nagymamák szobra is az emlékező szeretet melegétől és mond csodálatos történeteket arról, hogy mit is köszönhetnek a családok a nagymamáknak. Köszönhetik a gyermeknevelés, gondozás, vigyázás terhének részbeni, különleges esetekben a teljes átvállalását. A mai időben, amikor a kényszerű kenyérkereső munka mindkét szülőt lefoglalja s ezért nem jut elég idejük a gyermekkel törődésre, milyen áldás a nagymama, akire rá lehet bízni a gyermekeket. Hány és hány olyan családot ismerünk, ahol a gyermekek a szülők elválása, vagy halála miatt korán magukra maradtak s gondozásukat, nevelésüket egészen szárnyrabocsátásukig a nagymama vállalta. A nagymamák mentik át a múltból és adják át a jövendőnek azokat a lelkűkben őrzött s a jelenben már időszerűtlennek tartott lelki, szellemi, erkölcsi értékeket, hagyományokat, amelyek az unokák értelmét ma is gazdagítják, szívüket melegítik, jellemüket formálják. Az elszálló évekkel egyre lassúbb lesz a nagyanyák lépéstartása a változott és meggyorsult időben. Lemaradnak az unokák gyors életvitelétől. Szolgálatukat a feledésbemerülés fenyegeti. Alakjuk egyre kisebbedik, amíg egyszer csak végleg eltűnnek az elmúlás ködében. A nagymamák szobra ezért figyelmeztet: ne engedjük, hogy a mai minden hagyománynak hátatfordító korszellem valamikor is elfeledtesse velünk a nagymamáknak a múlt értékeit megbecsülni tanító szolgálatát. Adjunk hálát Istennek, amiért kegyelme megengedi, hogy még ma is lehetnek olyan nagymamák, akik alkonyba hulló életük áldozatos fényével ragyogják be az unokák életét. Mert vannak még ilyen nagymamák, akik védik, óvják, őrzik a mai korszak jéghideg szelétől a családi tűzhelyek lángját, azért nem hullott még szét teljesen az emberi közösségeknek ez az alapsejtje: a család. A CSALÁD FELBOMLÁSÁNAK ÚJABB TÜNETÉRE hívja fel figyelmünket az egyik amerikai magazinban olvasott mai társadalmi kórkép. Az elmúlt esztendőben feltűnő módon szaporodott a családból elmenekült feleségek, anyák száma, olvassuk a híradásból. Ezek az asszonyok megúnják az otthon lekötöttségét, a családi élet gondjait, felelősségét. Gyermekeiket félig-meddig felnevelik, időelőtt szárnyra eresztik őket, s mint akik ezzel befejezték feladatukat az otthonban, egy szép napon, elhagyva férjüket, világgá mennek. Tehát itt nem arról van szó, hogy a családban az asz szony únja az otthoni egésznapos foglalkozást s ezért munkát keres valahol s így teszi változatosabbá az életét, de mellette megmarad a családban feleségnek, anyának. A családbomlási folyamatnak ezek az említett női szereplői önállóságot, függetlenséget, az otthontól mentes szabadságot akarnak, ezért fordítanak teljesen hátat a családjuknak. Közülük egyesek, akik nagy szabadságukban nem találják meg helyüket a világban, visszatérnek elhagyott otthonuk védettségébe. Vannak viszont sokan olyanok, akik valamerre elkallódva végleg eltűnnek az otthonból. Ennek a családbomlási folyamatnak a meggyorsulására valószínű hatással van az egyre erősödő "Női Felszabadítási Mozgalom” (Women’s Liberation) propagandájának félremagyarázása, eltúlzása. A korszellem hatása alatt sok nő amúgyis is bilincsnek érzi a házassági kötelékeket. Ezek örömmel üdvözlik a "Női Felszabadítási
