Erős Vár, 1976 (46. évfolyam, 1-6. szám)
1976-06-01 / 3. szám
2. oldal ERŐS VÁR a törvények nem jelentenek semmit. Olyan védtelenek lettünk mint a tavaszi rák, amelyik leveti páncélját, és meztelen, védtelen mindaddig, amíg ki nem alakítja, ki nem izzadja magából az új páncélt, amelyik életét megvédi majd. Ezen a páncélon ideérkezésünk óta dolgozgattunk. Megtanultuk az új törvényeket, beleilleszkedtünk az új szokásokba és ma újra teljesen biztonságban érezhetjük magunkat, mert körülöttünk olyan tenger van, amelyiknek áramlatait, hullámverését, időváltozását ismerjük. A kérdés azonban ma ez: vájjon ez volt-e Isten célja velünk, hogy kipróbálja, hogy tudunk-e egy új védelmi rend szert kialakítani és biztonságban élni? Ebben pedig egyenlőek vagyunk az otthon maradottakkal, akik hasonló élményen estek át, s ma ők is hasonló helyzetbe jutottak: ismerik a "dörgést”. Sajnos azt kell mondanom, hogy itt van a hiba. Isten célja az volt a második világégéssel, hogy kimozdítsa, többek között, a biztonságban élő magyarságot is emberi biztonságából és elvezesse oda, hogy megtanuljon újra bízni Istenben és merje életét Reá hagyni. Ez a megrázkódtatás hathatós is volt az első években. Keresték az emberek az Istent. Segítséget vártak Tőle és útmutatást. De amint megkapták, elkényelmesedtek és újra biztonságra törekedtek, és harminc év alatt, egy emberöltő alatt, odajutottak, ahol a háború vége előtt voltak, beleilleszkedtek a világ rendjébe, és csendesen úsztak az árral. Mi kellett volna, hogy történjék? Egy erős, Istenben bízó nemzedéknek kellett volna felnövekednie, aki megtanulta, hogy Vele minden lehetséges, és életét egészen Reá hagyja. Ennek a nemzedéknek kellett volna kovásszá lennie mindenütt ahová Isten elvetette: Észak- és Dél-Amerikában, Afrikában és Ausztráliában, hogy azok, akik nem szenvedték el a nagy megrázkódtatást, élő példán tanulják meg, hogy mit jelent Istenben bízni, és hova vezet az ilyen bizalom. Ugyanennek kellett volna történnie odahaza, hiszen a történelem tele van példákkal, amelyek azt mutatják, hogy a hódítót a végén meghódította a leigázott nép: lelkileg, kultúrájában, életfelfogásában. Hogy ez nem történt meg, ez a mi nemzedékünk hibája és bűne. Emiatt kell majd számot adnia. Mert Isten országából, amelyet meg kellett volna valósítania — ahogy lehet —, inkább a poklot utánozta. A pokol pedig nem tűz, nem fájdalom, hanem olyan mint egy iszaptenger, amelyben elsüllyed az ember lelke és gondolatai ellustulnak, akarata elpuhul, szenvedélyei nincsennek. A pokol nem szenvedés hanem eltompultság, a pokol az abban való hit, hogy nincsen semminek sem értelme. S ha jön majd a halál, akkor sem az ismeretlentől kell félnie az embernek —, mert ami ismeretlen az sokszor érdekes és izgató. Amitől félnünk kell az nem egy büntetés, Május 16-án kedves, bensőséges ünnepük volt a nyugat-clevelandi magyar evangélikusoknak: a gyülekezet fennállása 40. évfordulóján örömmel tettek bizonyságot arról a négy évtizedről, mely Krisztus és a magyarság szolgálatában telt el. A jubileumi megemlékezés ünnepi istentisztelettel kezdődött, melyen nagy gyülekezet hallgatta dr. John Rilling ny. püspök angolnyelvű igehirdetését: "Élő vizek forrásai", János 7:37-39 alapján. Magyarul Nt. Brachna Gábor főesperes hirdette az igét: "Az örökkévaló Isten”, Zsid. 13:8 textussal. Az oltári szolgálatot a helyi lelkész, Nt. Juhász Imre végezte. Vivaldi Glóriájából a "Laudamus te”-t énekelte Juhász Teréz és Madelyn Morales. Az istentiszteletet követő jubileumi díszebédre az egyház népe, a testvéregyházak és a magyar egyesületek kiküldöttei megtöltötték a nagy termet. Az Oltáregylet által készített kitűnő ebédet a Fiatalasszonyok Köre szolgálta fel. Juhász Imre lelkész vezetésével símán és gyorsan gördült a gazdag műsor, melynek kezdetén a két nemzet himnuszát Bodnár Margit csengő szopránja vezette, majd Nt. Rönkös Károly mondta az asztali áldást. Dr. John Rilling az ohioi egyházkerület 340 gyülekezetéhanem egy tükörbenézés: szemtől szembe állunk majd önmagunkkal úgy, ahogy még eddig sohasem láttuk magunkat. Látjuk, hogy mivé le hettünk volna, de nem lettünk. Látjuk azokat, akiket szeretnünk kellett volna, de nem szerettünk. A terheket, amelyeket fel kellett volna vegyünk, de nem vettünk fel. A történelemnek azt a részlegét, amelyet alakítanunk kellett volna de nem alakítottunk. Az izgalmas eszméket és feladatokat, amelyeket túlságosan soknak gondoltunk, és ezért elkerültünk. A biztonságot választottuk, ahelyett hogy megtanultunk volna Istenben bízni. S a földi biztonság itt marad — a síron túl csak az Istenbe vetett bizalom vezet át. Vájjon lesz-e még időnk arra, hogy megpróbáljuk elnyerni azt? (Hitből Élünk) nek az üdvözletét tolmácsolta. Lovagi Tibor, az egyház algondnoka, kitűnő és igeszerű ünnepi beszédben méltatta az évforduló jelentőségét és mutatta be a jelenlevő alapító tagokat. Kiss Pál Mihály tetszéssel fogadott egyházi és hazafias énekszámait Guttovz József orgonista kísérte zongorán. A gyülekezet 1938—1955 között volt lelkésze, Nt. Brachna Gábor visszaemlékezéseit figyelemmel és meghatódva hallgatták a résztvevők. Végül Nt. Elek Áron református lelkész adta át a clevelandi magyar egyházak köszöntését. Rövid tudósításunkat a szépkiállítású jubileumi emlékkönyvben olvasható sorokkal zárjuk: "A 40. esztendő mérföldkövénél visszanézünk, de előre is tekintünk. Hálánk és bizodalmunk alapja az, hogy ‘mindeddig megsegített minket az Úr’. Nem önmagunkkal dicsekedünk, mert örömünk a Krisztusban van, akinek a parancsa és ígérete így szól hozzánk: '. . . tegyetek tanítványokká minden népet, kereszteljétek meg őket az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe, és tanítsátok őket, hogy tartsák meg mindazt, amit én parancsoltam nektek. És íme én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig’.” (ze) 40 EV KRISZTUS ES A MAGYARSÁG SZOLGÁLATÁBAN
