Erős Vár, 1975 (45. évfolyam, 1-8. szám)
1975-12-01 / 8. szám
ERŐS VÁR 5. oldal SOHA SEM VOLT KARÁCSONYA A többiek már kisodródtak a gyárkapun. Még mögötte is jöttek, de nem tartott sem a tömeggel, sem az utána jövőkkel. Magányosan lépett ki az utcára. Kabátját összehúzta nyakán és óvatosan lépkedett a síkos járdán. Mindenki sietett, ő ráért. Már bent az üzemben látta, hogy mindenki szokatlan izgalommal végzi munkáját. Várakozás feszült a lassan múló időben. Beszélgetés-töredékeket fogott el. Az estét tervezték. Azután nem törődött a hallottakkal és gon<£ talanul, olajozott gépként végezte munkáját. Elragadta' a munka izgalma úgy, hogy még most is érzi jóleső mozgását. A gépek ütemesen zakatoltak, mintha a zenét adták volna munkájához. Ha rázuhant a rossz hangulat, ebbe szokott belefelejtkezni. Neki nem volt beszélgető társa. Nem is vágyott utána. Gondolatait annyira sajátjának érezte, hogy szemérmesen belepirult, ha valaki tudná, mikre gondol. Mellette a sietők mind vittek valamit. Elmosolyodott, amikor egy bundás asszony szuszogott vele szemben csomagokkal megrakottan. A hóna alatt egy fenyőfát is szorongatott. — Na ennek a dagadtnak mekkora szárny kellene, hogy angyal lehessen? — és derűsen eljátszott ezzel a gondolattal. Azután kémlelte a szembejövők arcát. Megakadt szeme a sokféle formájúra hasadt szájakon, ezeken az örök követelő kapukon, összerázkódott a gondolatára is annak, hogy az ünneplés ürügyén ma este mi minden megy be rajtuk. Ezek a duzzadt, húsos, keskeny és vértelen ajkak ma áhítattal falnak a fenyőfás szobákban. Az örök követelő szájakat ma mégis valami merengő mosoly lágyította szelídebbé. Meg is szépítette egy.kicsit az arcokat és ő ezt a derűt nem értette. Mint keserű emlék árnyéka jött a gondolat: — No persze, karácsony van! Mindenki ajándékozni kíván és ajándékot vár. Még a gyerekeket csak értem, de a felnőttek? És maga előtt látta a hájas művezetőt, amint ajándékot kap. Mintha a szó is elzsírozódna, amit kimond. Vajon minek fog az ma örülni? Biztosan új nadrágtartót kap. Amit most hord az már olyan elviselt. Hangosan szeretett volna kacagni. — Hózentróger a karácsonyfán! Állati ünnepélyes! — Nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. Zsebébe dugta kesztyűs kezét és csak bandukolt a sietők között. — Valamikor én is próbáltam a karácsonyt — futott át benne a gondolat, de hozzátársult mindjárt a régi félelem. Szerette volna visszagyömöszölni a gondolatot, de mint a hányás öklendezése, visszaszoríthatatlan volt. A játékbolt elé ért. A kirakat tele volt gyermek-álmai kincseivel. Neki sohasem volt ilyen. Amíg a kukoricacsutkákat öltöztette babákká, mindig ilyenekről álmodott. Nem is tudja miért, de ma reggel pénzt vett magához. Akaratlanul- is belépett a boltba. Meleg örömöt érzett és mintha régi vágy lökte volna a pult elé, hogy vásároljon. Rámutatott egy babára: sárga haja, piros ruhája volt, dundi kis arca bután mosolygott bele a semmibe. Fizetett és ment tovább. A sietés őt is elragadta. Még vennie kellett valamit. Megvett egy doboz szaloncukrot és válogatott a karácsonyfadíszek között. Kilépett a boltból és úgy érezte, röpül hazafelé. Amint befordult utcájukba, a régi félelem borzongott át rajta. Akkor is csomagot vitt. A nagymama bízta rá, hogy vigye Julis nénjéhez. Tudta, hogy karácsonyi ajándék volt benne. Unokatestvérének, Margitnak küldte. Kileste, amikor csomagolta. Egy pillogató baba volt benne. A ruhája rózsaszínű volt, a haja annak is sárga. Tele volt a sóvárgás fájdalmával, hogy csak egyszer pillogathatta volna ő az* a babát, de amikor öreganyja észrevette, hogy nézi, kiküldte fáért. Útközben nem merte kibontani, mert sötétedett már és úgy sem láthatta volna. Mikor megvált a csomagtól, sietett hazafelé a szembejövő emberek között. A harangok zúgtak és a templom ablakaiból sárgás fény hullott a hóra. Szíve telve volt a gyermek szomjas vágyával, hogy bemehessen és láthassa a benti csillogást, hallhassa az éneket. — De jó volna bemenni! De jó volna csak egy nagyon kicsit bent lenni! — még emlékszik, hogy ezt sóhajtozta akkor és ez a sóvárgás most is benne motoszkált. Most is azt érezte, hogy valahol itt kell a karácsony titkának lenni, ami annyi embert megmozgat. Nagyon emlékszik, hogy a szomszédék jöttek vele szembe. A Jolán nénit gyermekrajongása egész tüzével szerette. Tőle kapott néha egy kis sajnálkozó simogatást. Úgy érezte, ilyen lehetett az ő anyja is, mert amikor árván maradt a nagymama nevelte. A beteg öregasszony nyomorúsága minden kínját rajta- akarta megbosszulni. Jolán néni megfogta a kezét, — mintha most is érezné melegét: — Gyere kislányom, úgysem voltál a keresztelőd óta templomban! Boldogan ment, de már nem emlékszik semmire, amit látott és hallott, csak az, utána következő kín és fájdalom mögül sugárzott elő valami szép emlék ködös valószínűsége. A záporozó ütések között még ma is kísérti és borzongatja nagyanyja rikácsoló hangja, amint nagyapjának parancsolta: — Üsd! Majd adok én neked csavargást! Kitekerem a nyakadat, te fattyú! Rám hozol szégyent? Ilyen ruhában mégy a templomba? Te útszélen összeszedett fattyú! Most már értette ezeket a sokszor hallott szavakat. — Hát tehetek én róla, hogy így kaptam életet? — buggyant elő könnyével az örök kérdés, mert annyi keserű emlék tapadt ehhez a szóhoz. Sokszor szerette volna anyjának szemére vetni, de mivel szerette és olyan ritkán találkoztak, inkább elhallgatta. így minden váddal ismeretlen apját átkozta. Most is amint házukhoz közeledett, a régi szorongás ragadta meg és nagyon nehéznek érezte csomagjait. Magán érezte nagyanyja gyanakvó, szúrós tekintetét. Bátorítani próbálta magát:. — De hiszen már felnőtt vagyok! Magam keresem kenyerem, már jogom van az élethez! Törlesztem, amit nagyanyámék nevelésemre fordítottak. Én tartom el! — támadt szembe a gyanakvó tekintettel. Szorongó félelmét mégsem tudta elhessegetni. Szomszédukban élt egy maszatos, vézna kislány. Nyomort tengető család egyetlen véznácskája. Nyomorék apa, munkában megrokkant anya kevés örömű életüket tengették tehetetlenül. Amit az asszony keresett, elvitte az ura betegsége. Idő előtt megrokkant, tehetetlen volt. Benézett függönytelen ablakukon és látta, hogy csupasz fenyőgállyacska áll az asztalon földdel tele rossz fazékba szúrva és a lányka nagy, kívánkozó gyerekszemekkel nézafára. Mintha valami csodára várt volna. Az anyja végigsimította a k'« borzas fejecskét. A gyermek felnézett anyjára, mintha azt mondaná koravén tekintettel: — Tudom, hogy nincs, hogy nem lehet...
