Erős Vár, 1974 (44. évfolyam, 1-8. szám)

1974-12-01 / 8. szám

ERŐS VÁR 5. oldal ÓÉV ESTÉJÉN VALAKI ELMEGY A világ elmúlik, és annak kívánsága is; de aki az Isten akaratát cselekszi, meg­marad örökké. (1 János 2:17.) Ezen az éjszakán valaki elmegy tőlünk. Ezen az éjszakán az éjféli óraütés halotti harangszavára valaki kilép az életünkből. Egy kedves is­merős, szívünkhöz nőtt szerelme­­mesünk: — egy esztendő, aki vol­tunk! Ezen az éjszakán egy arc leválik az arcunkról és lassan távolodni kezd. Egy esztendő arca. Valaki ezt az arcot szerette, megcsókolta. Va­laki ezt az arcot mosolyogni, imád­kozni látta. Valaki ezt az arcot bol­dognak is megcsodálta. Ezen az éjszakán valaki elmegy tőlünk. Talán észre sem fogod venni. Talán mámoros lesz a szemed. Ta­lán elfáradt életed felett altatódalt fog dalolni az álom. És ő el fog men­ni tőled búcsú nélkül is ezen az éj­szakán. Mielőtt elmegy, megszólítom. Hadd váltsunk vele néhány szót, mi­előtt elválunk. Amikor megállítom, megfordul, rámnéz és olyan hideg az ajka, mint a halottaké. Mégis mintha ezeket a fázós szavakat mondaná: — mit akarsz?! Minden elmúlik! Rémülten rohanok hozzá és ijed­ten kapom ki az öléből kincseimet, az elmúlt év minden szép örömét. — Ne vidd el még! Hozzá van nőve a szívem, az egész életem! Ne vidd el még. Mennyit dolgoztam, ál­modtam, imádkoztam érte! Ne vidd el még az örömeimet, a könnyeim taván nőttek ki, mint a tavirózsák. Ne vidd el még, érezni akarom még az illatát! Amikor visszakapkodja tőlem az örömeimet, furcsán néz reám. — Mit akarsz?! Nem tudod, hogy minden elmúlik ezen a világon. Vagy láttál havas télben ibolyát, vagy gyöngyvirágot? Az öröm sorsa mindig virágsors ezen a világon. Megfordul és én ijedtem látom, hogy tarisznyájában vannak az ál­maim. — Ó, ne vidd el még az álmaimat! Egy esztendő szürke vásznán ez volt a hímzés. A szín az életemben. Egy csomó tervem volt. Egy csomó szép gondolatom, egy csomó aranyos ál­mom. Ne vidd el még! Nem fejez­tem még be őket. Szeretném elvé­gezni, boldog valósággá varázsolni őket. Vidám lendülettel, boldog aka­rással! Amikor betakarja őket, valahol megszólal a harangszó és én már tu­dom, hogy egyszer az álmok is meg­halnak. Az órára néz. És én már rohanok. Két kézzel kapaszkodom bele a mu­tatóba. — Ó, ne vidd el tőlem az időt! A fiatalságot, az alkalmat, a lehetősé­get! Nézd, egy csomó elintézetlen dolgom van az Éggel és a Földdel. Ehhez idő kell! — Volt elég! — hangzik a felelet. Miért nem éltél az idővel?! Magamra maradva szomorúan ol­vasom az idő örök törvényét: a perc porszem és lehull. Az időnek szár­nya van és elrepül. Sietni kell — mert múlik és egyszer végérvénye­sen elmúlik az idő! Most veszem észre hogy valamit még eltakar előlem a keze. Feleme­lem a kezét: — egy emberarc! Egy drága, szent arc, aki talán először nézett bele a bölcsőmbe, és aki ta­lán utoljára szeretett. Drága, szent arc, amelyik nekem tűzhelyem, ott­honom, mennyországom, reménysé­gem volt. A könnyeim kérlelni kezdik: — ne vidd el még! Még szeretni akarom! Még érezni akarom a simogatását, még látni akarom a mosolyát! De ő kérlelhetetlen és a búcsúzó könnyeimre írja: — Öröm, álom, idő és emberek nem a tiéd! Mindez csak ajándék, kimért kegyelem. Itt minden Istené, Nála mindent újra megtalálsz. — Várj akkor, amíg keresek egy oltárt, ahol mindent megköszönök Néki. Egy esztendő minden örömét, álmát, idejét és szeretetét. S amíg imádkozom, érzem, imáim visszahullanak. Érzem, itt maradtak a bűneim. Utána kiáltok a búcsúzó esztendőnek: — Nem tudok imádkozni, nem érem el az Isten kezét, könyörülj rajtam, vidd el az én bűneimet! A válasz összetör. — Semmi sem múlik el, amit a vétkeidből elfelejtettél és semmi sem hal meg, amit a bűneidből elte­mettél! Az idő eltöröl mindent, ma­gával visz mindent, csak az elrontott Istenarcot nem! Itt állunk árván a búcsú könnyei­vel és egy elrontott Istenarc terhé­vel. És most merre?! Valahonnan messziről a búcsúzó esztendőnek még van egy utolsó mondanivalója, hozzánk érkező halk hangja: — a Kereszt felé! És elindulunk lassan a Krisztus Keresztje felé ... Forró fejjel és tá­molyogva. De milyen különös. Mire odaérünk, mintha a kereszt két fája két kinyújtott kar lenne, egy áldott ölelés. Én vagyok a kezdet és a vég — de én szeretet vagyok! Ezen az éjszakán lesz egy pillana­tod, amikor a Föld és az Ég besöté­tül, mert a múlandóság alagútjába érsz. Kinyújtott kézzel támolygunk, mint a vakok. De Isten felénk nyújt­ja a kezét. Akkor majd elbúcsúzunk magunk­tól, akik ebben az évben voltunk. — Most már menj! Már nem va­gyunk egyedül! — Velünk az Isten! F. L. KISKÁTÉ KAPHATÓ! Legyen minden magyar evangélikus családban a Biblia és énekeskönyv mel­lett káté is! Dr. Luther Márton Kiská­téja ismét kapható darabonként 1 dollá­ros árban, melyben a postai szállítás költ­sége is benne van. Megrendelhető az egy dollár előzetes beküldésével lapunk irat­terjesztésénél: ESŐS VÁR P. O. Box 02148 CLEVELAND OH 44102.

Next

/
Oldalképek
Tartalom