Erős Vár, 1974 (44. évfolyam, 1-8. szám)
1974-12-01 / 8. szám
2. oldal ERŐS VÁR MÁTIS ISTVÁN: ADVENT A VONATON Mint vonatot a füstje, úgy követett apám búcsúzása: — Mikor jössz megint? Most már mindig ezzel a kérdéssel búcsúzik tőlem. Bátyám arca is eltűnik a vonat mellől, amint a mozdony nekiiramodik és belefúrja magát a decemberi ködbe. Körül se nézek, milyen emberekkel utazom. Behúzódom a meleg fülke sarkába és a fogasra akasztott kabátomnak támasztom fejem, azután engedem magam rázatni a vonattal. A mögöttem levő ülésen egy asszony csöppnyi gyerekkel hoppázik. — Kilenchónapos! — felel egy elmosódó kérdésre. Akaratlanul megfordulok, mert nagyon érdekelnek az ilyen kilenchónapos emberkék. Kék, bolyhos, kötött sapka mosolygó gyermekarcot keretez, bár úgy látszik, hogy a hoppázó nagymamának jobban tetszik a kicsi mosolya, mint a gyermeknek a zötykölő hoppá. A beszélgető utasok zajába süppedek és nézem ismét a szemberohanó vidéket. Otthon voltam és most megyek haza. Ahol kilencvenéves apám él, az az otthonom, ahol én vagyok az egyik szülő, az a haza. Talán így jönnek majd hazulról haza az én gyermekeim is. Mivel karácsonykor — a hivatásom miatt — én nem utazhatom, így ádventi időben ruccanok haza, hogy megcsókoljam apámat és testvéreimet. Emlékek és gondolatok kergetőznek, amik a múltba röppentenek, hogy a jelenbe rántsanak és a jövőbe száguldjanak. A vonat dohogva rohan, kattogó kerekekkel vonszol előre. Az idő is rohan velünk és vele múlik az élet! Istenem! Apám elmúlt kilencven esztendős! Elém tűnik botorkáló alakja és fülembe cseng nővérem szava, amint vezeti: — Nem arra! Egy kicsit jobbra tessék fordulni, ott az ajtó! Látom tapogató kezét, amint el akar igazodni az elsötétedett világban. „jászolágyon szunnyad Az édes Megváltó . . ., Ott fénylik ő, az új nap, Kit várva vártunk rég. Kezdet ő és vég, Kezdet ő és vég.” A szomszéd ablaknál ülő férfi mondja a vele szemben ülő kisfiúnak. Úgy vélem, apa és fia. Hasonlítanak egymáshoz. — No csak, mondd utánam: Jászolágyon .. . szunnyad. — Mi az a jászolágy? — kérdi félénken a fiú. — Az én ágyam is jászol ágy? — Nem! Te nem istállóban alszol. A jászol az istállóban van. Abból esznek a tehenek, borjúk vagy a csacsik. Ugye tudod, hogy Jézus Krisztus miért született istállóban? — Igen, most már emlékszem, hiszen elmondtad, hogy még a szállodában sem kaptak helyet a szülei, hanem csak egy istállóban. — Jól emlékszel. Nos hát, amikor megszületett, ott, a jászolban csináltak neki ágyat finom, illatos szénára. Azután csendesen együtt dúdolják az éneket. Nem figyel rájuk senki. Mindenki mondja a maga élete nehézségeit az eddig soha nem látott útitársának. A második fülkében egy rádió az „Almát eszem ...” türelmetlen dallamát keveri a kattogó kerekek és az utasok beszédének hangzavarába. A karácsonyi ének elhallgat a szomszéd ablaknál. A vonat egy akácerdőben rohan. — Nézd csak! Tudod milyen fák ezek? — meg sem várja a feleletet.—Valamikor egy evangélikus lelkész ültette az elsőt az Alföldön, ahol sok a homok. Én a nevét is tudom: Tessedik Sámuelnek hívták. Nagyon jó fa ám ez, mert ahova elültették, onnan nem tudta elfújni a homokot a szél, és hasznos termőfölddé tették vele az olyan földet, ahol addig csak szamártövis termett. Szava belevész a kupé lármájába. Nemsokára látom, hogy vöröspecsenyét játszanak. A gyermek vidám kacagása fel-felcsendül és megritkítja a kupé sűrűsödő levegőjét, mint napsugár a ködöt. Azt hiszem, közben elszunnyadtam. Arra nyitottam ki a szemem, hogy a vonat zökkenve megáll, valahol nyílt pályán, mert nem látszik sehol állomás. Megunta a fiú a vöröspecsenyét, mert most már az ablakon néznek ki. A mozdony türelmesen pöfög, majd sikolyként hasítja a ködöt a mozdony sípja és megrándul a vonat, hogy behúzzon az állomásra. Talán egy kis nézelődésre hagyták abba a beszélgetést vagy az éneklést, mert az apa ezzel fordul a fiához: — Énekeljük csak még egyszer: „Jöjj népek Megváltója! így kér a föld lakója . . Halkan, egyszerűen énekelnek: fénye van a hangoknak és lebeg a dallam a kupé nehéz levegője felett. Magával ragad engem is. Amikor új volt nekem ez az ének, belém vésődött ez a kép az énekből: „Az éjszaka világos, Az ösvény barátságos.” Karácsonyi szünetre mentem haza, mint diák. Az állomásról ballagtam hazafelé. Élesen rajzolódott elém a táj. Este volt, a hold éles árnyékokat met szett a csikorgó, havas útra, és olyan mellet feszítő örömmel éne keltem: „Az éjszaka világos, Az ösvény barátságos.” Talán azért, mert a kis, filiabeli templomunkban éppen ádvent esti istentisztelet volt és Édesapám éppen ezt a Krisztus-hívogató, ősi éneket játszotta harmóniumon. Most, amikor emléke felvillant, lelkendező örömmel velük dúdoltam magamban: „Jöjj népek Megváltója! így kér a föld lakója.” Arra ocsúdtam fel, hogy mindenki mozgolódik körülöttem. A kalauz is végigsiet a fülkén és a közli a kötelesség unott hangján: — Sárbogárd közeledik! Ádventi útitársaim már az ajtónál álltak. Utánuk igyekeztem, hátha egy úton megyünk tovább, de mire én leszálltam, elkeveredtek a tömegben. Végigjártam a vonatot, amelyik engem tovább vitt, hátha együtt megyünk tovább. Ők másik vonatra szálltak, de itthagyták a két ének dallamát szívemben és akaratlanul dúdoltam: „Jöjj népek Megváltója...” és „Jászolágyon szunnyad Az édes MeSváltó • • ” (Kalásztépés — 1973) I
