Erős Vár, 1973 (43. évfolyam, 1-10. szám)
1973-02-01 / 2. szám
2. oldal ERŐS VÁR meg magát, mint a tiszai evangélikus egyházkerület felügyelője röpirataival felpiszkálja a nyugati közvéleményt, rámutatva a protestantizmus elnyomására a protestáns szabadságjogok klasszikus hazájában: Magyarországon. De Magyarország első sürgős megoldanivalója: a mezőgazdaság. Ezt Berzsenyi is tudja. Az ódaköltő prózája mezőgazdasági dolgokról értekezik, hogy a magyarok egyesülve "urai legyenek a földnek”. Berzeviczy, mint az utolsó jakobinus és aufklérista a paraszti munkabírást és a föld termőképességét rendszerbe szedi az elavult rendiségben. Hajnóczi kivégzése után már nem szólhatott az országhoz, nem bántották, csak elvették tőle a levegőt. Szava azontúl családról családra szállt. Család és iskola, ez most a mentsvár. Csak két ilyen evangélikus famíliát említek meg példaképpen. Az egyik az Asbóth-család, a másik a Dercsényiéké. Asbóth János, előbb késmárki líceumi tanár, később a keszthelyi Georgikon igazgatója és a Festetich-birtok jószágkormányzója. Új gépeket próbál ki, Angliából hozat gyapjúnyírógépet, kettős ekét. Újfajta juhaklokat épít s tervet dolgoz ki, hogyan lehet mindezt "a közönséges gazdák osztályában” meghonosítani. Asbóth Lajosról, a szaszabadságharc honvédtábornokáról mindnyájan tudunk. Dercsényi János, aki Kazinczy Ferenc sógora volt, a hazai timsógyártás megalapítója, ő írja a Kárpátok ásványkincseiről az első helyszíni kutatások alapján készült leírást s a tokaji szőlőtermesztésről is egy alapvető művet hagyott ránk. Két fia folytatja apja munkáját: János Lajos mint jogász, Pál mint utazó és mezőgazdasági szakértő. S az Asbóthok és Dercsényiek nagyapja evangélikus lelkész volt. Kis János műveltsége, érdeklődése, könyvtára nem állott egyedül. Ezek a családok, mint a pásztortüzek a pusztán, üzentek egymásnak, ápolták a lángot. Sorolhatnánk elő még jónéhány ilyen famíliát, de példának ennyi is elegendő. A láng magasra csap fel a veszprémi jobbágyfiúban, Vajda Péterben (1808—1846), aki példa rá, hogy a francia felvilágosodás magyar úttörői nemcsak köznemesek és polgárok voltak, hanem paraszti származásúak is. Nem véletlen, hogy Magyarországon a felvilágosodás nem világpolgári érzéseket táplál, hanem a hazafiságot, a nemzeti érzéseket. Annyira el voltunk maradva, oly nagy szegénységben élt az ország, hogy a forradalmi hullám természetszerűen beleütközött a nemzet gyarmati bilincseibe. S ettől kezdve, a XIX. századon végig, megtartja haladó mivoltát, forradalmas magatartását, őszinte emberségét. A magyar haladásnak nincs fejlődés-zavara, jellemünk nem torpan meg, mi nem áruljuk el hitünket, képtelenek vagyunk kétéltű politikára. Vajda Péter jellegzetes képviselője ennek a magatartásnak. Orvosnak készül s pedagógus és író lesz belőle. Felvilágosodása nem szalmaláng, hanem egy életre szóló szent odaadás. A reformáció mélységes élményét érezzük egész munkásságában. Mint író: a romantika úttörője, aki előkészíti Jósika és Jókai érvényesülését. Mint pedagógus: az erkölcsi nevelés páratlan erejével hat. Mint szervező: fáradhatatlan és leleményes ember. Szerkeszt és ír, népszerűsíti a természettudományokat, első Shakespearefordítóink egyike, magyarra fordítja a Robinsont is, megírja a Tanácsadó orvost, növénytant állít össze. Százkezű, százröptű lélek. Minden írásműve a nemzetnevelés gondolatainak kifejtése. Mint a szarvasi evangélikus főiskola igazgatója nevezetes Erkölcsi beszédeiben, melyeket a szarvasi templomban mond el diákjainak, a magyar férfinevelés legnagyobb megvalósítója. "Valóban szükség van emberekre, kik lándzsát törjenek az igazság mellett s mint az elv hősei hódítsanak s gyűjtsenek zászlóik alá kicsinyeket és nagyokat” — mondja egyhelyütt oly világosan és pontosan, mint kevés kortársa. Harmonikus lelkeket nevel, talpig férfiakat, becsületes és művelt magyarokat. "Nyelvetek mindig összhangzatban legyen eszetekkel, karotok mindig kész amellett, mit nyelvetek mond, véretek, vagyonotok legyen egyszersmind a hazáé, a jogé, az emberiségé! Ne hagyjátok magatokat elijeszteni zsarnok pillantás és a hatalom tekintete által, meggyőződésteket el ne adjátok semmi kegyen, mert akkor magatokat adnátok el!” — így szólt a szarvasi diákokhoz. Azonosan Petőfi versével: Ha férfi vagy, légy férfi! Mikor váratlanul, még fiatalon meghalt, Petőfi siratta meg, költeményben, érezte, mit vesztett benne a nemzet. Ugyanolyan fiúi szeretettel fordult Petőfi az evangélikus Bajza Józsefhez (1804—1858), aki a kezdő Petőfit felkarolja, felismervén a lángészt. Bajza másodrangú költő volt, de elsőrangú kritikus, megteremtője a magyar irodalmi és színházi kritikának. Az irodalmi élethez nemcsak írói tehetségek kellenek, hanem irányító és szervező kritikusok is. Az írók Bajzára bízták a folyóiratok szerkesztését, előbb az Aurórát, később a Kritikai Lapokat, végül az Athenaeumot és melléklapját, a Figyelmezőt. Bajza európai mértéket vezetett be irodalmunkba, amely mértékhez azóta is ragaszkodunk: csak a tehetséget ismerte el. Karddá vált a toll kezében, amikor kitessékelte az irodalomból az áltehetségeket, akik összeköttetéseik révén próbálkoztak a nemzet szeme elé jutni. Ojtó, gyomláló, növesztő keze nyomán virágoskertté vált az irodalom Budapesten. Petőfit Bajza mutatja be a világnak s Bajza a szerkesztője Kossuth Lajos lapjának. Petőfi és Kossuth géniusza nem is külön-külön, hanem együtt a mi legfőbb hagyományunk, a bazalt, melyet nem tör meg semmi elementum, oly bonthatatlan erő. Mindkettőjük haladó s forradalmi magatartásának elsőrangú lélektani forrása a mi reformációs hitünk. Jellemző, hogy az evangélikus kisebbség adta a magyarságnak ezt a két lángészt, mintha a mi kezünkben volna a magyar élet bőségszaruja. Húzhatta össze a bécsi kéz Magyarország bilincseit, uralkodhatott Ferenc császár szelleme tovább, a császár halála után is, örökösében, a gyámoltalan V. Ferdinándban. Petőfi fölszabadítja a lelkeket, Kossuth az országot. S mindketten őszinte s benső felszabadulást hoznak, azért élnek ma is velünk s az egész világgal. PETŐFI SÁNDOR (1823—1849) pajtásait ugratva beszélt olykor vallásáról, holott az mélyen gyökerezett egész egyéniségében s így egész költészetében is visszatükröződik. Petőfi valódi forradalmi lélek s ugyanakkor a körülötte kavargó élet összehasonlíthatatlan ábrázolója. Hangja
