Erős Vár, 1972 (42. évfolyam, 1-10. szám)
1972-11-01 / 9. szám
6. oldal ERŐS VÁR kis fekete táskájába s átüzent Bozival a szomszédba Duhonyi Jóskához, a fuvarosához, hogy adjon zabot a lovaknak, mert reggel indulnak Gutára a gyarmati vonathoz. — Oszt, hova utazik a tekintetes úr! — kérdezte reggel Lajos bácsitól a felszerszámozott lovak mögül Jóska. — Az titok! — Titok? — bámult el Jóska. — Hát csak nem az orosz—-japán háborúba? — Még annál is rosszabb helyre, hallod-e! — No, az már csak a pokol lehet — gondolta Jóska s olyan ábrázattal eresztette le a daróci partról a bricskát, mint aki az ördög szénáját fuvarozza. — Á, á! — hajolt a jegypénztár alacsony ablakocskájához a gutái állomásfőnök. — Hová méltóztatik? — Hm! — nyelt egyet Lajos bácsi. — Egyelőre Gyarmatra. — Egyelőre? — Hát aztán?... — Azt még nem tudom. — Furcsa — gondolta az állomásfőnök. — Vonatra ül s azt se tudja, hova utazik! ... Nem mondta azt meg Lajos bácsi másnak se, pedig a váróteremben hárman is faggatták, hogy hová tart s mi dolog viszi oda. — Semmi! — rázta a fejét Lajos bácsi. — Tulajdonképpen magam se tudom, hogy miért utazom. Ez csak olyan kéjutazás. És hogy hova? Fogalmam sincs róla. Talán majd Gyarmaton eszembe jut valami... Vagy ott se... — Így aztán mire Gyarmatra ért, a Daróe környéki utasok között valóságos regekör képződött “az öreg Sziráky titokzatos utazásáról” s az ipolysági vonatra kénytelen volt balfelől felszállni, mert tízen lestek utána. No, de amikor aztán megérkezett Németibe, akor egyszerre átjárta lelkét a felszabadulás érzete. — Hála neked, jóságos Isten! Most már senki se telegrafálhat a Barkóczy fiúknak, hogy milyen látogatójuk érkezik. — Kerített egy fuvarost s teli tüdővel szívte a tejfehér országúira áradó erdei levegőt. — Hej! Micsoda meglepetés lesz abból, ha egyszerre váratlanul megérkezik! A hegybe nőtt erdők és sziklás hegyoldalak megszázszorozták benne ezt az érzést. A berencsfalusi házak igent bólintottak s az élőfák boltozatával fedett szerpentin, mint a boldogság forgószele ragadta a kocsit az őszfejü filozófus: a vén Szitnya felé. Itt azonban hirtelen megtorpantak Lajos bácsiban az öröm paripái. — Az ördögbe is! Hátha rosszkor érkezik! Hátha olyasvalaminek lesz a tanúja, amit neki: a szülők képviselőjének jobb volna nem meglátni. Ejh, mégis csak sürgönyöznie kellett volna azoknak a fiúknak. A szentantali Kóburg-kastély háromszázhatvanöt ablaka olyan gondterhes kifejezéssel nézett Lajos bácsira, mintha ők már biztosak lettek volna benne, hogy bizony jobb lett volna sürgönyözni. No, mindegy. Ha már itt van, itt van! És végre, ha csakugyan ludasok a fiúk, hát lakóijának! Mert ő bizony nem fogja behúnyni a szemét. Selmec szélén elbocsátotta a fuvarost s gyalogszerrel indult a városba. Mikor már kétszer ment hegynek s háromszor lejtnek: megkérdezett egy fütyürészö bányászt: — Nem tudná, kérem, megmondani, hol laknak a Barkóczy-fiúk ? — Dehogynem! — ugrott az, mintha darázs csípte volna. — Tessék csak a növénykert után érdeklődni! Lajos bácsi kedvetlenül horgasztotta le a fejét. — Nem jó jel, hogy mindjárt az első ember tudja, hol laknak. A békés és becsületes polgárok lakáscímét nem tudja senki. No, de a bányász még csak egy ember volt s bizonyára véletlenségböl ismerte a Barkóezy-fiúkat. Kérdezzünk csak meg valami tekintélyesebb polgárt. Egy háztulajdonosnak látszó, komoly selmeci pipázott az egyik kapu kőbálványa előtt. Lajos bácsi megemelte előtte a kalapját. — Ugyan kérem, nem tudhatnám meg valahol a Barkóczy-fiúk címét? — Növénykert! — mordult vissza a selmeci olyan hangon, mintha azt mondta volna: Gyehenna! Azután szó nélkül hátat fordított Lajos bácsinak s becsapta maga után a kaput. A sarkon egy vendéglő cégérét hintázta a tavaszi szél. Lajos bácsi egy pillanatig gondolkodott, azután belépett a söntésbe. — Két akadémikus lakását szeretném megtudni — kezdte óvatos körültekintéssel. — Nem világosíthatnának fel véletlenül? — Kik azok az akadémikusok? — Az egyik Barkóczy Gyula, a másik pedig a testvére. A tulajdonos arca kivirágzott, miiit a májusfa. — A Barkóczyak?! És hogy nem tudom-e a címüket?! Uram megérdemelném, hogy elvegyék az iparengedélyemet, ha én az ilyen nevezetes urak címét nem tudnám Selmecen. Növénykert! Mingyárt adok egy pincért, aki elkíséri az urat... Jóska! Azonnal!... — Nem, nem, köszönöm! — tiltakozott Lajos bácsi. — A világért se! Hiszen magam is ismerős vagyok Selmecen. Most már könnyen oda fogok találni! S porig sújtva fordult ki a vendéglő ajtaján. Próbaképpen még megkérdezett néhány járókelőt s utoljára elővette a környék egyetlen rendőrét is a Barkóczyfiúk ügyében, ám elszörnyedve tapasztalta, hogy a kérdezettek vagy bosszúsan, vagy elragadtatva, vagy mosolyogva, vagy fogcsikorgatva, vagy pedig, mint a rendőr, fejcsóválva, nevetve és káromkodva, de pontosan megfelelnek a feladott kérdésre, hogy hol laknak a Darkóczy-fiúk. Hát most már aztán csakugyan el kellett menni abba a növénykertbe. Hanem ott meg valóságos népvándorlásba keveredett Lajos bácsi. Pincérek, diákok, hordárok és kereskedők adták egymás kezébe a kilincset, a küszöbön pedig két cigány posztolt, mintha ők lettek volna a főhadiszállás testőrsége. — Hát ti mit lézengtek itt? — Mit lézengünk? — kérdezték a morék a sértett önérzet minden méltóságával. — Mi vagyunk a Barkóczy ifiurak kommenciós cigányai! De mit keres itt az úr? Dehogy hallotta meg a sértést Lajos bácsi. Neki csak az zúgott a fülében, hogy ezeknek a gazembereknek kommenciós cigányaik vannak. Hogy az istennyila üssön beléjük! Hát így rajzolnak ezek? Belökte az ajtót. Odabent bokáig érő cigarettafüst s pokoli vitatkozás zaja: Tíz-tizenkét akadémikus éppen ebben a percben készült hajbakapni azon az átkozottul fontos kérdésben, hogy a “legközelebbi majális” Vihurén legyen-e vagy Szklenőn?! — Mit csináltok ti itt? A füst megbénult. Aztán két betyárképű legény rohant ki belőle szélesre tárt karokkal: — Lajos bácsi! — Ti vagytok ebadta? Hát mi történik ma nálatok? — Ostobaság! — kiáltották örömtől ragyogó arccal a Barkóczyak s ölelték, csókolták az öreget. — Holnapután majálist akartunk kezdeni, hanem most ebből sem
