Erős Vár, 1972 (42. évfolyam, 1-10. szám)
1972-08-01 / 7. szám
ERŐS VÁR 7. oldal Írja: Asbóth Gyula TÍZEZER SERDÜLŐKORÚ megy világgá hetenként az Egyesült Államokban, szökik el hazulról, hagyja ott az iskolát — írja az U.S. News & World Report. Ez a szökevényáradat maholnap súlyos nemzeti problémává nő Amerikában. Az elmúlt évben 600,000 ilyen menekültről számoltak be a tudósítások. Ez a szám a hét év előttinek kétszerese. Korban legtöbbjük 17 év alatt van. Közülük a különböző bűncselekmények miatt elítéltek 40%-a még a 15. életévét sem érte el. Mi miatt, mi végett, s hova tűnnek el ezek a fiatalok? Sokan maguk sem tudják, mi okból, célból léptek erre a tékozló útra. Elkapták másoktól korunk fertőző lelki betegségét: a semmiféle korlátozást tűrni nem akaró, felelőtlen, teljesen kötetlen életélés vágyát. A szülők iránti szeretet, hűség vérségi ösztönét, családellenes jelszavak hatása alatt megtagadva, fölkerekednek, csoportokba verődnek, s eltűnnek különböző hippi csoportokban. Legtöbbje sohasem talál haza. Vagy, ha mégis, akkor lezüllötten, lelkileg-testileg betegen kopogtatnak bebocsáttatásért az elhagyott szülői ház ablakán. Boldogok, akiket a kopogtatásra nyitott ajtó, ölelésre tárult szülői kar fogad. Általában az a bajuk ezeknek a fiataloknak, hogy túl sok a szabadságuk. Nem tudnak azzal élni, hanem éretlenül a maguk elpusztítására használják fel a “szülői engedékenységet”, a semmiféle tekintélyt elismerni nem akaró “szabad-nevelés” gyümölcsét. Nekik nem több szabadságra, hanem több fegyelmezésre, vezetésre lenne szükségük. Sok szülőnek kevés az ideje, nincs ereje arra, hogy gyermekeivel foglalkozzék, tegyen értük valamit. Az ilyen otthonban hiába áhítoznak a gyermekek szeretetet. Ennek hiányában magányosakká válnak. Az otthoni lelki kapcsolatok nélkülözése, kielégítetlensége űzi el egy részüket otthonról. Ma már sok keserű tapasztalat után rájönnek arra, hogy a gyermekeket kicsi kortól kezdve fegyelmezni, irányítani kell, s nem szabad szabadjára ereszteni. Ennek a súlyos társadalmi betegségnek egyik gyógymódjára tapintott rá helyesen az a serdülőkorúak ügyével foglalkozó rendőrtiszt, aki azt mondotta: “Ha most egyszerre népszerűvé lehetne tenni a Tiszteld Apádat és Anyádat erkölcsi parancsot, akkor ez föltétien nagy segítséget jelentene a kérdés megoldásában.” így van. Az iskolákból a Tízparancsolat, a Biblia, a vallás- és erkölcsoktatás törvényerejű száműzetésének a vetése, ebben a pusztító erejű társadalmi szétbomlásban, aratássá érett. ÖNGYILKOSSÁGBA kergetett egy fekete tanítót az egyik szélsőséges, erőszakosságokat elkövető néger szervezet, az iskola fehér és fekete tanulói között gyűlöletet szító s az iskola oktatásrendjét felborító izgatásával. A tanító komolyan vette hivatását. Tehetségével elérte, hogy már 26 éves korában a fehér-többségű tantestületben principális helyettes lett. Minél komolyabban vette hivatásteljesítését, annál súlyosabban nehezedett lelkére a tanítás lehetőségét biztosító békés légkör megteremtésének gondja. Érzékeny, finom lelkét bántotta, hogy a feketék — kívülről jövő izgatásra — nem szívelték, gyávának csúfolták. Minden jóra, békés együttműködésre intő figyelmeztetése számukra falrahányt borsónak bizonyult. Martin Luther King, a néger ügyek egyik mozgalmi vezére hirdette: “Vagy együtt emelkedünk, vagy mint a bolondok, egymás ellen harcolva együtt pusztulunk.” Ez a néger tanító a figyelmeztetést komolyan vette, s próbálta a maga kis körén belül fajtája emelkedését szolgálni. Amikor látta, hogy minden igyekezete megtörik az erőszak megoldását hirdetők zsarnokságán, eldobta az életet magától. Búcsúlevelében megírta: halálát figyelmeztetőül szánja azok részére, akik nem akarják megérteni, hogy csak egymást eltűrve, s egymással együtt munkálkodva lehet a faji kérdést megoldani. Kár, hogy az újságok egy-két rövidke híradáson kívül nem szántak nagyobb figyelmet ennek az öngyilkosságot kiváltó, a fehérek és feketék együttes iskolai nevelését lehetetlenné tevő, izgatásnak. Ez az izgatás nem elszigetelt jelenség. Országszerte tapasztalható. Nincs más megoldás: az “. . . elszenvedvén egymást szeretetben” (Ef. 4:2) — keresztyén törvényünket komolyan kell vennünk. Fehéreknek és feketéknek egyaránt. Egymás kölcsönös elszenvedése csak szeretetben mehet végbe. Nem lehet megcsinálni politikai érdekből, erőszakkal, jog alapján. Csak úgy, hogy az egymást szeretetben elviselésnek a törvénye uralkodó szenvedélyünkké válik. Amíg a lelkekben a tűrő szeretet helyett, a türelmetlenséget szító gyűlöletet ápolják, addig semmiféle “buszoztatással”, kívülről jövő törvénnyel, el nem érik a fehérek és feketék együttes minőségi oktatását, nevelését. Egy gyülekezetünk . . . (Folytatás a 3. oldalról) marad. Az új felügyelő, dr. Vácz Elemér és Hefty László lelkész a vezetőséggel karöltve újabb fellendülésen dolgozik. Ismét megindították a gyülekezeti kőnyomatos értesítőt, a Hitünk et, pezsdülőben az ifjúsági munka, óvoda, vasárnapi iskola. Külön fejezetet érdemel a női csoport, amely Hohenlohe Károly Egonná, majd dr. Pajor Győzőné, jelenleg pedig Hefty Lászlóné vezetésével működik. Az evangélikus nők karitatív szolgálatot is végeznek, különösen az öregotthonok lakóinak megsegítésében. Az általános emigrációs bajok — elhalálozások, továbbvándorlások, kiöregedések, az új hazába való teljesebb beilleszkedés, az ifjúság eltérő szelleme — természetesen nehézséget, gondot jelent az evangélikusok életében is. Külön problémájuk az anyagi kérdés, az önállósággal járó gazdasági igénybevétel, a meglevő mikénti jobb gyümölcsöztetése, különösen a mostani argentínai gazdasági krízis idején. Hitük azonban megingathatatlan, munkakedvük töretlen. — Az evangélikus magyar gyülekezet jövője a presbitériumi ülésen megismert vezetőség, az ott látott szellemiség mellett, minden gond ellenére is biztosnak látszik. Megérdemlik nemcsak az evangélikusok —, hanem az egyetemes magyarság teljes támogatását.
