Erős Vár, 1971 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1971-11-01 / 8. szám
6. oldal ERŐS VÁR JAKUS IMRE: AZOK AZ OSTOBA TANÁROK Már csak nagyon öreg emberek emlékeznek arra, hogy volt idő Magyarországon, amikor a tanítói hivatal betöltéséhez nem kellett még oklevél. Számolni, írni, olvasni tudó mesteremberek, kovácsok, takácsok, csizmadiák és egyéb céhbeliek, ha megunták a szerzett mesterség folytatását, elszegődtek “oskola-mestereknek”. A falu megfogadta őket, s ha közmegelégedésre végezték munkájukat, meg is öröködhettek a hivatalban, ha pedig nem, megmondták nekik kereken, hogy föl is út, le is út... Volt közöttük nem is egy, aki negyven—ötven éve tanítgatott egy helyben, s már csak koruknál fogva is köztiszteletnek örvendettek a faluban, ahol a “nemzet napszámosaként” leélték életüket. Kérdéssé akkor vált csak az oklevél nélküli alkalmaztatás, amikor a magyar királyi kormány a tanítói hivatal elnyerését a képezde elvégzéséhez kötötte. Ekkor került sor a tanítói fizetés rendezésére és a nyugdíjjogosultság megállapítására is. Nyugdíjjogosult az lett, akinek oklevele volt. Igen ám, főtt a feje a magas Kultuszminisztériumnak, — azon töprengve — mi legyen azokkal az öreg szolgákkal, akik már évtizedek óta tanítanak az egyházi iskolákban, és nincs más képesítésük, csak a segédvagy a mesterlevél? Nem lehet őket szélnek ereszteni, valamit ki kell találni, s az okosok ki is eszelték, hogy ezek az öreg oskola-mesterek vizsgázzanak le egy bizottság előtt, és ily módon immár diploma lévén a kezükben, kegydíjra jogosultak, és nem halnak éhen akkor sem, ha a kezükből kiesik már a félelmetes vessző vagy a kréta. Közbevetőleg azt is el kell még mondanom, hogy nem egy vagy két fehér holló sorsa intéződött így el megnyugtató módon, hanem országos és felekezetközi viszonylatban többszáz oskolamesteré. Kívánatos mesterség volt ugyanis ebben az időben a tanítói hivatal. Nem a fizetés nagysága, hanem a hosszú szünidő miatt. A tanítás ugyanis október végén vagy november közepén kezdődött el faluhelyen, azaz akkor, amikor az őszi derek csókolták már a fűszálakat, s halálos hideg csókjukkal álomba ringatták őket. Amíg zöldült a rét, legelőt adott a libáknak, amit a kis iskolások őriztek, s a számos jószágnak, amit a nagyobbacska fiúk és lányok terelgettek, hozzásegítve a családot a mindennapi kenyérke előteremtéséhez. Az oktatás idejét sem a tanfelügyelők szabták meg még akkor, hanem az időjárás. A tanítás az álomba merült rétek ébredéséig tartott, mert a kizöldülő pázsitszőnyegen ismét ott tipródtak már a gyermeklábak, féltő gonddal vigyázva a rájuk bízott apró és nagy jószágra, folytatva a kenyérkereső munkát, amit késő ősszel abbahagytak. A tanév tehát úgy május elejéig tartott. Még ebből az időből maradt fent a régi oskolamesterek széltébenhosszában elterjedt mondása: “fakad a bodza, büdös az iskola ...” Mivel semmi sem tart örökké, ennek a jó világnak is vége szakadt egyszer. Az öreg mestereket vizsgázni rendelték be, saját érdekükben. így került a vizsgabizottság elé N. Péter bácsi is, aki öreg fejjel sehogysem értette, miért kell vizsgáznia, hiszen ötvenedik éve vizsgázik ő már: vizsgáztatja maga az élet. Amilyen konok, akaratos magyar volt, el sem ment volna a vizsgára, de jobb belátásra bírta öreg élettársa, a jóságos Örzse mama, és pedig, mivel tudta, hogy a rábeszélés, jó szó semmit sem használ, hát a könnyeivel. Hullottak is a szeméből, mint a záporeső, és nem is hiába. Győzött. A kijelölt napon előállt Bagó Pál, a mester úr jó embere a két almásderessel hajnali három órakor, a zöldre festett vadonatúj kasos kocsival. Szokás szerint egy kis szíverősítő, kisüstön főtt, jó erős papramorgó, és gyí’, elkocogtak a város felé. Ereszkedett alá a félhomály már, mire hazaérkeztek. Örzse mama a kerítés kiskapujára támaszkodva türelmetlenül és szívszorongva várta már élete párját jó ideje. Mi újság, apjuk, volt az első kérdése, amikor Péter bácsi lekászálódott a kocsiról. Válaszként csak ennyit mondott: nem értesz te ehhez asszony, a tudomány nem a te kenyered, hát csak annyit, hogy még nem végeztünk el, jövő ilyenkor majd folytatjuk. És tanított tovább. Mivel az esztendők gyorsan elfutnak, kiváltképpen, ha már öreg az ember, így egy-kettőre sor került újra a vizsgára. Hogy rövidre fogjam a szót, megint megjött a Bagó Pál, megint a két vasderes, megint ugyanaz az út a városba. A jóságos öreg püspökatya, aki a vizsgáztató bizottság elnöke volt egyben, karon fogta akkor az öreg szolgát, és így vigasztalgatta: sajnálom, kedves barátom, hogy most sem sikerült, de ígérem, hogy jövőre meglesz az oklevél. Megszerzőm az engedélyt, biztosan megszerzem. A harmadik nekirugaszkodáshoz ugyanis már vagy kultuszminiszteri vagy éppen királyi engedély kellett, valamelyik a kettő közül, már nem tudom, hogy ki volt a legfőbb kegyosztó. Állta is a szentatya a szavát, de mivel tudta, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hát megkérte a vizsgáztató bizottság tagjait, hogy külön vizsgáztassák le az öreget és engedjék át, ha tud, ha nem tud, hiszen ennyi évi szolgálat után nem maradhat kenyér nélkül késő vénségére. így Péter bácsi harmadízben már négyszemközt vizsgázott, és meg is kapta az oklevelet. Méghozzá nem is akármilyen jegyeket osztottak ki neki a megértő tanárok, hanem a tudományát méltatókat, azaz jókat. Örömében cuppanós csókot adott a vén oskolamester az elnöklő szentatya orcájára, jobb és bal felől búcsúzásul, s egyenesen a móri barátok városi korcsmájához hajtatott, ahol Bagó Pállal együtt kiadósán ünnepelték meg jó tüzes, móri bor mellett a nagy napot. Most járt csak igazán későre, mire hazaértek. Még mondta is a mester úr Bagó Pál barátjának, hogy majd szép csöndesen, lábujjhegyen lopódzik be a szobába, mert az annyukja ilyenkor régen alszik már, és csak reggel számol be néki az örvendetes eseményről. Tévedett! Hiába volt sötét is, késő is, Örzse mama most is várta a kiskapuban, mégpedig hulló könnyeivel együtt. Okos asszony volt, és jól tudta, mi van az évenkénti berendelés mögött, bár erről bölcsen (Folytatás a 7. oldalon)
