Erős Vár, 1971 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1971-10-01 / 7. szám
ERŐS VÁR 3. oldal ÍT-IS1 T~ YEC'SES YEDELMEBEN Mind gyülekezeteinkre, mind templomainkra nézve nagyon kényesek voltunk egykor legalább abban a tekintetben, hogy azokat nem bizonyos "névadók", hanem területi elhelyezkedésük szerint határoztuk meg és ismertük fel. Hivatalosan nevük is emígy adódott. Hitoktatóink, konfirmációra készítő lelkészeink, tanáraink lelkesen és meggyőződéssel hangoztatták (és hangoztatjuk mi is), hogy a mi evangélikus egyházunk csak egyetlen névre, a Jézus Krisztuséra figyel, s egyedül az ő személyét vallja követendőnek. Igaz, hogy a különféle idők és korszakok kimagasló egyéniségeiről is hűséggel emlékeztünk meg, de egyiküket sem méltathattuk olyan magasra, hogy gyülekezeteink vagy templomaink névadóinak vállalhattuk volna őket. Pedig vannak ezekből a jeles hívekből szépszámmal a mi evangélikus egyházunkban. A még polémikus időkben erősen csóváltuk a fejünket, hogy egyik vagy másik hazai felekezetben a mindenféle szentek nevei, s a keresztény kegyesség érzelmi képzelődésének a fogalmai templomok, vagy egyházközség meghatározóiként szerepeltek. Furcsának tűnt persze a külföldi szokás is, s ez már aztán evangélikus berkeken belül különösképpen, hogy hittestvéreink mennyire szabadon és könnyedén kezelték a BERETZ ÁRPÁD PÜSPÖK BEIKTATÁSA A református élet kimagasló eseménye volt szeptember 6-a, amikor a “Mória hegyén” épült ligonieri templomban beiktatták hivatalába a Kálvin Egyházkerület első püspökét, Beretz Árpádot. A négy egyházmegye esperesei és a többi református egyháztest képviselői mondtak áldást és imádkoztak az új egyházkerületi főpásztor munkájának sikeréért. Magyar Evangélikus Konferenciánkat Brachna Gábor főesperes képviselte, aki örömét fejezte ki, hogy a színtelen “elnök” elnevezést a helyesebb és egyháziasabb “püspök” eím váltotta fel. Rámutatott arra a mindenkor magától értetődő szeretetre, amely a két testvéregyházat századokon át összekötötte. portunizmusból a hatalom erélyével tukmálnak rá a magyarországi ev. gyülekezetekre. Mily érdekes volna belátni a vecsési evangélikus lelkek mélyére, a belső szobák rejtekeiben elmondottakat hallani, s olvasni mindezekkel szemben a hivatalos átiratokat, jegyzőkönyveket, még tán "egyhangú" határozatokat is. Valahogy a valóságérzet szenved súlyos csorbát, amikor az ember megkísérli a Vecsés — Martin Luther King képletet észszerűnek, sőt hitszerűnek találni. Azonban mindent meg lehet szokni, mert nem a tökéleteseké, hanem a bűnösök gyülekezete az egyház: a nevek is gyülekezetek, templomok jelzésére szolgálnak. Dehát hol vannak akkor azok az igazán nagyok, azok a drága magyar keresztyének, akiket politikai szélkakaskodással soha nem vádolt a történelem, s akiket mindenfelől elismerünk, hogy nemzetünk felemelkedésén, a szociális kérdések helyes megoldásán sokszor pusztába kiáltó szóként munkálkodtak, azok érdekében áldoztak és szenvedtek is? Egy-két kis példányszámú "vonalas" kiadványba még beleszorítják őket, mintegy önigazolásul a múlt bűnei miatt, de monumentumot, ha már állítani kell,Vecsésen — és először — nem a magyar küzdelmek és remények mondjuk valamelyik történelmi méretű, hazai evangélikus hordozójának állítanak, hanem, a már kommunista körökben is időszerűtlen és elcsépelt nemzetköziségi elvhez való ragaszkodással, a Nobel-békedíj ellenére erősen kétesszerepű és kéteseredményű Dr. Martin Luther Ringnék. Ó mely kifacsart gondolkozás! Mennyire észlelhetők azok az erők, amelyek a szovjet gyarmatosítási törekvések és eredmények sakktáblájára a Magyarországi Evangélikus Egyházat is bábként kényszerítették! Martin Luther King-gel, ezzel az idealistából veszélyes talajra tévedt, néger baptista lelkész-politikussal ezen a helyen nem akarunk vitába szállni. Vitatkozik vele maga az izmusoktól mentes, józan emberi felfogás, amely egyébként végtelen undorral ítéli el az életét 1968-ban kioltott merényletet; vitatkozik vele a bigottságtól mentes teológia, amely megkötés nélkül kívánja a könyörünevei, akikéit mostantól politikai op-letesség és az igazságosságnak a gya“szent"-tel való címzést, meg a gyülekezeti és templomi megnevezéseket; s bizony furcsának hat mindez a mai napig is. Mennyivel egyszerűbb, mennyivel illőbb, ha a hívek figyelmét nem vesszük el a lényegtől azzal az ezernyi névvel, amiket használnak szerteszét a világon (érdekes, hogy legtöbb helyen a külföldi magyar ev. és ref. gyülekezetek továbbra is ápolták az egykori hazai "névtelenség" örökségét...). Nem kis dolog hát, amikor ebben a dicséretre méltó gyakorlatban — amiben századokon át a változó idők bölcs érzékelése is bizonyságot nyert — igen radikális változás kezdődött meg azzal, hogy az újjáépített vecsési ev. templom ezentúl a “Martin Luther King” nevet viseli. Távoli földről vájjon szabad-e szólnunk, amikor tudomásul kell vennünk, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház, legalább is hivatalos megnyilatkozások szerint, politikailag a szovjetmintájú szocializmus, azaz a lenini—marxi kommunizmus győzelmének az elősegítésére kötelezte el magát? De szabad-e távoli földről hallgatnunk, amikor magyar milliókkal együttérezve és együttimádkozva nemzetünknek és más nemzetnek is a szovjet igától való megszabadulását reméljük? E két kérdés között vacillálva a gondolatokat mégsem rejthetjük véka alá. Ezek valamennyije a nagy "miért" körül kereng: Miért éppen Martin Luther King, akinek valamiféle mondvacsinált szimbolikusnál közelebbi kapcsolata nincs a magyarsággal? Erőltethetnénk-e a névválasztás jelentőségét abban a vonatkozásban, hogy amint az ő életét április 4-én oltotta ki a merénylő golyója, úgy a szabad magyar élet is április 4-én szűnt meg a szovjet megszállás merényletének következményéül? Nem mernénk feltételezni, hogy eltolódott volna odahaza a hangsúly — ezzel hittestvéreink százezreit sértenénk meg —, mintha ma már nem a Jézus Krisztus, "az égen és földön és föld alatt adatott egyetlen név” volna a mérvadó, hanem azoknak a
