Erős Vár, 1971 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1971-06-01 / 5. szám
ERŐS VÁR 5. oldal A CSILLAGÁSZ ÁLMA Modernül felszerelt csillagvizsgálótorony. íróasztala mellett ül a csillagász. Kinyitja rádióját, s rövid ideig hallgatja az előadást, mely a romboló, pusztító fegyverekről szól. Repülőink állandóan készenlétben. Egy gombnyomás és már viszik is a megsemmisítő bombákat az előre megállapított helyekre. Pár perc múlva repülőgépek raja követi őket. Ahol megjelennek, kő kövön nem marad. A tengeralattjá-T etemrehívás Olykor a bíbor alkonyaiban Elnehezedik a szívem — Felnézek a nagy, csuda égre És látást látok, úgy hiszem. Boldogtalan fantáziámnak Úgy rémlik, — a felhők felett Azért a csönd: meghalt az Isten És ravatalra tétetett. Fejénél roppant aranylángok, Antares s Orion ragyog, Körűié térdre rogyva sírnak Az árván maradt angyalok. Valaki megölte az Istent, És fekszik némán és hanyatt, S reszketve a gazdátlan űrnek Lakói hozzá bolyganak. Jönnek a sárga Hold-lakók és A Mars bölcs óriásai, Satumus-népek hat szívükkel S Vénusz szirom-leányai. És olykor egy-egy emberiélek, A gennyes Földnek hírnöke Jön és láttára szerterezzen A gyászolók kövült köre. Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér Az alvadt sebből felfakad, Legördül lassan s átzuhogja A végtelen világokat. Egy nagy csöpp bús, meleg isten-vér, — S a földön bíbor alkonyat Gyűl tőle a sötét hegyek közt, — S én fölemelem arcomat. És úgy érzem, e fájó arcnak Nem lehet többé mosolya, Mert ember vagyok én is, én is, Az Isten véres gyilkosa ... Tóth Árpád rók atomhajtásra berendezve és rettenetes pusztító fegyverekkel felszerelve. Nincs ellene védekezés. Az ellenség nem tudhatja, hol vannak. A csillagász idegesen lezárja a rádiót. Tehát özönvíz után özön tűz. Azután a televízióhoz lép. A képernyőn földrengés-sújtottá városok romhalmazait, árvízsújtotta vidéket lát. Sebesültek, halottak százai, menekültek ezrei, kik a puszta földön dideregnek, ténferegnek. Még a természet is összeesküdött az ember ellen. Lezárja a televíziót. Belenéz a messzelátóba. Kitárja karjait és így sóhajt: óh tárd ki végtelen nagy ég rejtélyes és szent könyvedet! Biztass és bátoríts, hogy eljön az a kor, amikor nép nép ellen háborút nem visel. Hadakozást többé nem tanulnak, fegyvereikből pedig kapákat és dárdáikból metszőkéseket csinálnak. Leül foteljébe, lassan elszenderedik Beethoven Téged dicsőít dallama mellett és álmában jár abban a boldogabb világban, ahol nép népre kardot nem emel. I. Szép májusi reggel. Virágzó fák között sétál a csillagász. Gondozott park, virágágyak. Az emberek ünneplőruhában járnak, kelnek. Rendőrnek, katonának se híre, se hamva. Mindenütt mosolygó arcok, kedves gyermekek. Gyülekeznek az esztendő legnagyobb ünnepére, hogy a nemzetek leszereltek és megfogadták: háborút soha többé nem viselnek. — A rádió pedig megszólal: mióta a Földön ember él, nem volt olyan ünnep, mint ez az évforduló. Arról emlékezik, hogy megtörtént az általános leszerelés. Nincs Kelet, Nyugat, sem Észak és Dél. Közös cél felé tart minden ember. Valóra vált, — miután évezredek óta sóvárogtak az ember milliók: nép nép ellen háborút nem visel. Béke, béke az egész világon! Az egész Föld hallgatja ezt a boldog örömhírt. Ezt a nyelvet mindenki megérti: Nincs nálunk gyűlölet, harag, ez a gyom nálunk nem tenyész. Fegyvert sem fogunk, mert nem üldöz ellenség: nincs létért való harc és küzdelem. Robottól orcánk nem verejtékezik, mindent elvégeznek gépeink. Kinyújtjuk kezünket s van mindenünk: távolság legyőzve, — bárhol lehetünk. A rádió Lalo Űj világ c. szimfóniáját, azután Haendel Messiás c. oratóriumát közvetíti. Mindenfelé vidám arcok. Gyermekek, fiatalok, öregek közt nem látni beteget. Sugárzó arcuk megelégedésről, boldogságról beszél. Az éneklésük is: Búbánatot mi nem ismerünk, miért lennénk hát szomorúk? nem tudjuk, hogy mi a fájdalom, betegek sem vagyunk. Folynak napjaink, mint csörgedező erdei patak. Nem kérdi senki azt: mikor jön a halál? a kiszabott esztendők elmúlnak s elalszunk békén, csöndesen . .. Nem sír utánunk senki sem ha eljön végéránk: elalszunk békén, csöndesen... II. A televízió jelzi, hogy mindenki láthatja a képernyőn a túristákat, akik a Holdon jártak és nemsokára megérkeznek. A csillagász nézi őket és halkan magának mondja: az új világban valóra vált tehát, mi oly sokáig ábránd volt csupán. Az emberek örülnek, hogy nincs már akadálya a Holdba való utazásnak. De hallja, mit mond az egyik túrista: amerre jártunk csillagok honában nem láttunk mást, mint durva anyagot. Nem volt ott fű, fa, virág; csupán kiégett föld, por, hamu. Nem hullott harmat, eső, vihar nem dúlt, madár nem dalolt. Dideregtünk a hosszú éjszakákon, mikor a nap sütött, föld alatt laktunk. A csillagász tűnődik és arra gondol: milyen jó mégis itt a Földön! A rádiót megnyitja. A program: ének, zene, azután egy költemény. Szűk lett nekünk Földünk. Kicsi bohémtanya, hiába volt valamikor a Világ központja. Azt mondták, hogy kiterjesztett erősségben trónusán ül a hatalmas Isten: lábainak zsámolyául alkotta a Földet. Másképp lett ez. Többet tudni, többet látni lett a vágyunk. Napot, Holdat, csillagokat megismerni. Felrepülni! Csillagokról megérkezni, s ha vannak ott testvéreink, vágytunk kö-