Erős Vár, 1971 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1971-06-01 / 5. szám
ERŐS VAR 3. oldal AZ AMERIKAI MAGYAR PRESBITER HITÉLETE (Ligonierben, az Amerikai Magyar Református Presbiteri Szövetség legutóbbi közgyűlésén hangzott el ez az előadás. Szerzője a windsori (Canada) független református egyház gondnoka. Mondanivalója nemcsak a református, hanem az evangélikus gyülekezetek presbitereinek is szól.) Kedves Presbiter Testvérek! Hadd kezdjem azzal, hogy nem végeztem magasabb iskolákat. De hívő ember vagyok. Ifjúkorom óta az egyház nyújtotta drága táplálékon nevelődtem, az Igén, énekeken és imádságokon és úgy érzem, nem szabad szégyelltem azt, amit az én Uramtól kaptam. Ezért merek szólani s ha gyarló módon is, tanúskodni szeretnék mellette. A PRESBITER HITÉLETE MAGÁNÉLETÉBEN Ki merné elmondani a zsoltáríróval: “ítélj meg engem Uram, mert ártatlanságban éltem, ártatlanságban mosom kezeimet.” (Zsolt. 26.) Nem sokkal inkább illik-e ránk a dánieli titkos kéz írása: “Megmérettél és híjjáva! találtattál.” Önmagunknak a szent Isten elé állítása naponként nagyon hiányzik az életünkből. Más szóval hiányzik a bünbánat. Pedig a bünbánat még csak kezdete a mélyebb hitéletnek, hiszen a bűnbánatot megtérésnek kell követni és az új élet cselekedeteinek. Nem elég a sírás, megváltozás kell! Malakiás próféta kemény határozottsággal adta ezt Juda és Izráel tudtára. Csak a bűnös cselekedetek elvetése s az Isten szerint való új útnak a követése vezet megszentelt életre. És soha ne felejtsük el, nem az a fontos, hogy én, Török Ernő, hogy látom a presbiter-társaim és a magam életét, hanem az, hogyan látja azt Isten. Vigyázzunk, mert az Ige mond ilyet is: “Ismerlek benneteket, hogy az Isten szeretete nincs meg bennetek” (Ján. 5:42). Pedig úgy-e mindnyájan jól tudjuk, hogy az első és nagy parancsolat ez: “Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből.” De hol mutatkozik ez a szeretet magánéletünkben? Persze, mikor magánéletről beszélünk, azt mondják sokan: van ilyen egyáltalán? Az élet olyan gyors tempót diktál, hogy beszélni sem lehet magánéletről. Hajt a munka s ha marad időm, a baráti, a közösségi életet is gyakorolnom kell. Nincs magánélet. Hát itt a baj éppen. A prófétáknak, az Isten igaz gyermekeinek volt magánéletük. Volt idejük erőt gyűjteni az Isten közelségében. 8 ha az Űr Jézus életét nézzük, akkor is ugyanezt mondhatjuk. Nos, hadd kérdezzem meg, mennyi időt töltünk az Istennel való négyszemközti beszélgetéssel? Felhangzik-e olykor-olykor egy-egy Istent dicsérő, vagy bűnbánó ének az ajkunkon? Vagy legalább annak egy foszlánya? Magánosán, vagy családunkkal utazunk az autónkban, talán hosszú útra indulunk, elhagyja-é ajkunkat egy sóhaj: őrizz meg Istenem! És milyenek az estéink? A sok fáradság, szaladgálás, esetleg az ital azonnal álomba ejtenek, vagy van egy pár csendes percünk az Istennel? Nagyon kellenének ezek a csendes percek, hiszen gondolnunk kell Illés próféta tapasztalatára. Nagy erős szél megy az Úr előtt, amely a hegyeket megszaggatta és meghasogatta a kősziklákat, de az Úr nem volt abban a szélben. A szél után földindulás lett, de az Úr nem volt a földindulásban sem. És tűz jött ki, de az Úr nem volt a tűzben. És a tűz után egy halk és szelíd szó hallatszék. (1 Kir. 19:9-18.) Abban a halk és szelíd hangban volt jelen Isten. Benne adja Isten Illésnek a parancsot és vigasztalást. Belső vihar dúlhat, tűz éghet bennünk, de míg igazán meg nem csendesedünk Ő előtte, nem értjük az útjait és céljait. A Bibliánk nem fekszilc-é vádlőlag az ágyunk mellett és egyáltalán ott fekszik-é? Van-e valamilyen bibliaolvasó vezérfonalunk? Milliók élnek vele nagy lelki haszonnal, a magyar református presbiter szégyenlené-é? És imádságaink? Jézus felhívását: “titkon ajtódat héhajtva és magánosán sóhajtva” gyakoroljuk-é, s annak öröme a miénk-é? És mennyi áldott jó sajtótermék, léleknemesítő, tanító olvasmány, olvassuk-ő? Magánéletünk! De sok területét lehetne még érinteni, de ha csak ennyit érintettünk is, mit mondhatnánk mást, mint amit egy drága ének mond az új énekeskönyvben: “Szelíd szemed, Úr Jézus, Elítél bár, lásd én megint Csak várom, hogy majd rám tekint, Szelíd szemed, Úr Jézus!” HITÉLETÜNK A CSALÁDBAN Nagyon összefügg az eddig elmondottakkal. Hiszen a családos presbiter élete egy kell, hogy legyen a családdal. Az a szövetség, amelybe a házasságon keresztül léptünk, eggyé tesz feleséggel és gyermekekkel. Ezek az isteni kijelentések: “Lesznek ketten egy testté”, “Ti gyermekek szót fogadjatok a ti szüléiteknek mindenben”, egybekapcsolja a családot. Bizony én, Török Ernő, az ember is sok fogyatkozást látok a magyar református presbiter családi életében, ha a hit mérlegére helyezem. Hát még az a mindentlátő szem, aki az egész föld Bírája s aki az övéit különösképpen szentnek és tisztának akarja, mit lát? Vájjon, ha számbavennénk az Amerikai Magyar Református Presbiteri Szövetség presbitereit, mit találnánk? Mennyi él közülük rendezetlen, hogy ne mondjam rendetlen családi életet? Tudom, hogy a kérdésnek sok összetevője van, és nekem nincs jogom senki felett pálcát tömi s tudom az igét is: “Aki áll, meglássa, hogy el ne essék”, de akik érintve vannak, a kérdést odavitték-é már őszinte alázattal és bünbánattal Isten elé és kérték-é, keresték-é a megoldást nála? De ahol nem füstöl a kémény, ott is mennyi családi baj és egyenetlenség. Kétségtelen, a nagy világproblémák is kell, hogy foglalkoztassák a Szövetséget és nem hányhat szemet azok előtt, de talán egyeseknek mégis inkább azt üzeni Krisztus: hagyd azokat, előbb menj haza és békülj meg a te feleségeddel. Sokunknak, akik azt mondjuk: ez nem érint engem, talán így hangzik az üzenet: menj haza és építs ki egy lelkibb szövetséget, lelkibb életet a feleségeddel. Mi lenne, ha közösen a feleségünkkel bibliát olvasnánk és közös imádságban összehajolna a szívünk? Hát még ahol gyermek is van, vagy unoka a házban! Mi lenne, ha a presbiter-apa papja is lenne a háznak? Hiszen mindnyájan királyi papság, megtartásra való szent nép vagyunk Krisztusunk választása alapján. Már az Ótestámentumi törvény is szívükre kötötte az édesapáknak az Isten parancsait így: “gyakorold ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel s mikor felkelsz”. (5 Móz. 6:7.) Van-é időnk a gyermekünk vallásos nevelésére? Tanítottuk-é és tanítjuk-é imádkozni? Imádkozik-ő előttünk és velünk? Miért nem mondjuk hangosan az asztali áldást, hogy lássa a gyermek: íme az édesapám nagy keze is összekulcsolódik a minden jót adó Isten előtt és nem szégyenli kérni, vagy megköszönni a mindennapi testi eledelt. És énekre tanítjuk-é őket, énekelünk-é velük, mielőtt álomra húnynák szemüket? Ó, mennyi áldás fakadna belőle, ha így lennénk papja a családnak. És a közös templombajárás megvan-é, az érdeklődés a vasárnapi-iskolai tanítás iránt, az ott hallottak iránt? Saját hitünk erősítése is lenne s ugyanakkor drága magvetés a gyermeki lelkekbe, amelynek úgylehet már a földön láthatnánk kikelését és mindenképpen
