Erős Vár, 1970 (40. évfolyam, 1-10. szám)

1970-12-01 / 10. szám

J. ERŐS VÁR 7. oldal •Varácsony napja volt, valameny­­nyien a templomba mentek, csak nagyanyó és én maradtunk odahaza. Azt hiszem, az egész házban egyedül voltunk. Mi azért nem mehettünk a többiekkel, mert egyikünk nagyon fiatal volt, a másikunk pedig már nagyon öreg. És mi mindketten olyan szomorúak voltunk, hogy nem mehettünk el a hajnali misére, és nem gyönyörködhettünk a sok-sok égő gyertyában. Amint így egyedül üldögéltünk, el­kezdett nagyanya mesélni. — Volt egyszer egy ember — mondta —, aki kiment a sötét éj­szakába, hogy tüzet kölcsönözzön. Házról házra járt és mindenhová be­kopogtatott. — Jó emberek, segítse­tek rajtam! — mondta. — A felesé­gemnek gyermeke született és tüzet akarok gyújtani, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet. De késő éjszaka volt és mindenki mélyen aludt. Senki sem válaszolt. Az ember tehát csak ment, mende­­gélt. Végre észrevette, hogy nagy messze valami tűz világok Abban az irányban vándorolt tovább és meglátta, hogy a tűz kint a szabad­ban lobog. Fehér juhnyáj pihent és aludt a tűz körül, és egy öreg pász­tor üldögélt ottan és őrizte a nyájat. Mikor az ember, aki tüzet kere­sett, odaért a juhokhoz, meglátta hogy három hatalmas komondor fekszik a pásztor lábánál. Mind a három fölébredt, mikor arrafelé tartott, kitátották széles szájukat, mintha ugatni akarnának, de egy hang sem hallatszott. Az ember lát­ta, hogy éles foguk fehéren villogott a tűzfényben, és hogy neki rohan­nak. Érezte, hogy az egyik a lába fe­lé harap, a másik meg a keze felé, a harmadik pedig a torka felé. De mintha a foguk, amikkel harapni szerettek volna, nem engedelmesked­tek volna, és így az embert semmi baj nem érte. Most az ember tovább akart men­ni, hogy megkapja amire szüksége van. De a juhok olyan sűrűn feküd­tek egymás hegyén-hátán, hogy nem tudott előre jutni. Ekkor fellépett az állatok hátára és úgy ment a tűz felé. És egy állat sem ébredt fel, de még csak meg sem mozdult. Idáig jutott el nagyanya a mesé­­lésben, anélkül, hogy megzavartam volna, most azonban igazán félbe kellett szakítanom. — Miért nem mozdultak meg a juhok, nagy anyám? — kérdeztem. — Azt majd meghallod. — Mikor a férfi már közel ért a tűzhöz, a pásztor feltekintett. Öreg, haragos ember volt, barátságtalan és kemény mindenkivel szemben. Mikor meglátta, hogy az idegen felé­je közeledik, felkapta hosszú hegyes semmel, hanem tovább folytatta az elbeszélését. — Most odalépett az ember a pásztorhoz és így szólt hozzá: — Jó ember, segíts rajtam és adj kölcsön egy kis parazsat! A feleségemnek gyermeke született és tüzet kell rak­nom, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet. A pásztor a legszívesebben nemet mondott volna, de azután a kutyák­ra gondolt, melyek nem harapták meg az idegent, meg a juhokra, me­lyek nem ugrottak föl és végül a botjára, mely nem akarta eltalálni; bizony megfélemedett és nem merte megtagadni tőle, amit kért. botját, mely mindig a kezében volt, mikor a nyájat őrizte és az idegen felé hajította. A bot sivítva röpült a vándor felé, de mielőtt eltalálta vol­na, elkanyarodott tőle és búgva siví­­tott el mellette, ki a mezőre. Mikor nagyanya idáig jutott, is­mét félbeszakítottam. — Nagy­anyám, miért nem akarta a bot el­találni azt az embert? — Nagyanya azonban nem is törődött a kérdé — Végy csak, amennyi kell! — mondta az idegennek. A tűz már éppen kialvóban volt. Nem volt ott már sem darab fa, sem gally, csak nagy halom zsarát­nok, az idegennek pedig nem volt sem tűzlapátja, sem serpenyője, amiben a parazsat elvihette volna. A pásztor jól látta ezt és azért új­ból biztatta: — Végy csak, amennyi tetszik! — és már előre örült annak, T A szent éjszaka

Next

/
Oldalképek
Tartalom