Erős Vár, 1970 (40. évfolyam, 1-10. szám)
1970-12-01 / 10. szám
1 ERŐS VÁR 5. oldal Vas vármegyében is van Daróc s a posta tévedésből odaküldte a ti porciótokat is. Ígérem azonban, hogy utoljára történt. Elmentek a gyerekek s eljött a karácsony. Kigyulladtak itt is, ott is a karácsonyfák. Hullottak, mint az égből szálló hópihék, az ajándékok... Jöttek kettesével, hármasával a kis parasztgyerekek. — Bácsi! Mi még mindig nem kaptunk semmit! — Tudom, — mondotta a postamester. A ti ajándékotokat hozzám irányította Krisztus Urunk. S kivette a postaládából a csodálatos színű selyempapírba csomagolt ajándékokat: bicskái, fütyülőket, szájharmonikákat és tudja Isten még mit. Elment ennek a híre, mint a szél. s újabb lelkendező csoportokat vert a postára. — Bácsi kérem, hát a miénk még nem jött meg? Megjött! Bólintott jóságosán a postamester. — Nesztek! — Hát a mienk, bácsi kérem? Itt van az is. Fogjátok! — És a mienk? — Ez éppen a reggeli postával jött meg Bércéi felől. — De sokan vagytok! — törölgette homlokát a csomagokra pillantva a postamester. Bizony sokan voltak és még többen következtek. Az ajándékok pedig kifogytak. — Hát a mienk, bácsi! Mi semmit sem kapunk? — Dehogynem, fiam, dehogynem. Hm. Csak a tietek megakadt valahol a nagy forgalomban. De már megjött róla Szirákról a szállítólevél, hogy útban van. Mekkora öröm volt abból Darócon. Vége se szakadt addig, míg mindenki meg nem kapta az ajándékát Darócon két hétig tartott ebben az évben a karácsony. És nemcsak ez a karácsony, hanem a többi is. Mert a többi is elhozta ezentúl mindenkinek a boldogságát. Megszokták, természetesnek vették ezt már a daróci gyerekek, hiszen ahol jó a posta, ott nem lehet hiba Krisztus Urunk karácsonyi expedíciójában. Egyszer azonban meghalt a postamester. Csendesen, szelíden vonult félre az emberektől egy kis hóvirágbokrétával gomblyukában s nem szólt többet egy szót sem a daróci gyerekekhez. Más postamestert küldtek a faluba. És ez a postamester karácsony estéjére nem akart tudni semmit a daróci gyerekek ajándékáról. Igazán nem jött meg? — tamáskodtak a gyerekek. — Nem hát. Ha egyszer mondom. — Értesítés se jött róla? — Semmi a világon. Hát ez nagyon szomorú dolog volt. A gyerekek sápadtan, megrendültén álltak meg a templom körül s reszkető szájjal néztek fel a karácsonyesti csillagokra. 9. “SÓHAJTUNK CSENDBEN . . Életünk legboldogabb karácsonyán, 1956. dec. 24-én Clevelandban hallottam először kis unokáim ajkáról azt a karácsonyi dalt, amit édesapjuk írt számukra s amelynek refrénje így hangzik: Sóhajtunk csendben: tekints le ránk Jézuskánk s add vissza nékUnk szabad magyar hazánk! Ezzel a kéréssel imádkozik már félévszázad, de különösen 25 év óta minden becsületes hű magyar odahaza éppúgy, mint a világba szerteszétszórt magyar emigránsok, akik a szemétdombon is ki tudják virágoztatni fajtájuk legszebb virágait! Hiába ragyog körülöttünk minden az amerikai karácsony üzleti fényében, a mi karácsonyunk felett már Trianon óta sötét felhő borong. De nem így volt már az első karácsonykor is? Amikor az Űr Jézus a mennyből lejött erre a földre, az evangélium szerint: “nem volt számára hely .. (Luk. 2:7.) A fényes sugárzásban megnyílt ég, az angyalok kara, a hódoló pásztorok és királyok mind csak szép körítés, maga az esemény a sötét felhő alatt van. Ott van a sötét felhő a felnőtt Krisztus felett is. János evangéliuma ebben a pár szóban sűrítette össze Jézus sorsát: “Az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be.” (János 1:11.) Egyháza templomgyalázónak bé-És ekkor az egyik csillag fényénél visszaemlékeztek az öreg postamesterre. Eszükbe ötlött, hogy mennyivel jóságosabb volt az arca, mennyivel melegebbek a szemei s mennyivel fehérebb volt még a mellénye is, mint a többi emberé... És aznaptól fogva már mindenki tudta a faluban, hogy ki küldte Daráéra azt az öreg postamestert. Maga Krisztus Urunk. Mert különben, hogy is lehetett volna olyan derék, becsületes ember, hogy havi huszonöt forintért nemcsak a m. kir. posta korrespondenciáját vállalta magára, hanem Krisztus Urunk egész karácsonyi dicsőségét. lyegzi, halálra ítéli. Népe feljelenti, hogy lázadó trónkövetelő és kivégezteti. Mindezt pedig tűrik azok, akikkel csak jót tett. így bánt az ember a felnőtt Krisztussal is. Krisztusnak fáj ez a sors, de elsősorban az emberekért fáj, mert Krisztus be nem fogadása kettős veszedelmet hoz azokra, akik nem fogadják be Őt. Az egyik veszedelem egy veszteség. Valami nem lesz a miénk, holott nekünk szánta Isten Krisztus által. A másik veszedelem a pusztulás. Jeruzsálem elpusztult, mert nem kellett nekik Krisztus. Hiába sóhajtozunk karácsonykor is sorsunk felett, hiába imádkozunk: “add vissza nékünk szabad magyar hazánk” — ha szívünk van rabságban. A történelem örökkévaló igazsággal hirdeti, hogy megújuló nemzetek csak a megtérő nemzetek lehetnek, akik elfogadják Jézust. A Megváltó először a nemzethez tartozó egyéneket váltja meg a bűn rabszolgaságából s azután rajtunk keresztül az egész nemzetet a politikai rabságból. Fogadd be hát az Űr Jézust, hívogasd ádventi énekünkkel: “Jöjj be, ó mért állasz ott künn, Isten áldott embere? Várva-várlak, nyitva házam, Nyitva szívem, szállj bele! Jézusom, te hű barát, Nézd szívemnek nagy baját, Fájó, kínos seb van rajta, De kezed meggyógyítja. Ámen. LELKÉSZI NAPLÓMBÓL ÍRJA: EGYED ALADÁR
