Erős Vár, 1970 (40. évfolyam, 1-10. szám)
1970-11-01 / 9. szám
ERŐS VÁR 3. oldal Akkor hasonló lesz a mennyek országa a tíz szűzhöz, akik vették lámpásukat és kimentek a vőlegény elé. Öt pedig közülök balga volt és öt eszes. Mert mikor a balgák vették lámpásukat, nem vittek magukkal olajat: az eszesek pedig lámpásukkal együtt olajat is vittek edényeikben. Mikor pedig a vőlegény késett, mindnyájan elszunnyadtak és elaludtak. Éjféltájban aztán kiáltás hangzott: Itt a vőlegény! Jöjjetek eléje! Akkor felkeltek a szüzek mindnyájan és elkészítették lámpásaikat. A balgák pedig így szóltak az eszesekhez: Adjatok nekünk a ti olajotokból, mert a mi lámpásaink kialusznak. Az eszesek azonban így válaszoltak: Nem lehet, mert nem lesz elég sem nekünk, sem nektek. Menjetek inkább a kereskedőkhöz és vegyetek magatoknak. De míg azok odajártak vásárolni, megérkezett a vőlegény és akik készen voltak, bementek vele együtt a menyegzőbe. Azután az ajtót bezárták. Később pedig megjött a többi szűz is és azt mondták: Uram, uram, nyiss ajtót nekünk! Ő azonban így válaszolt: Bizony mondom nektek, nem ismerlek titeket. — Vigyázzatok azért, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok, amelyen az Ember Fia eljön. (Máté 25:1—13) Példázat a tíz szűzről Szüzek az éjszakában, kialudt mécsű, meglankadt szüzek, oly ismerős nekem az arcotok. Tudom, tudom: ti erre jártatok és ittátok gémeskutak vizét és ettétek az Alföld gabonáját és megkóstoltátok Tokaj borát s bejártátok a délibáb hazáját. Azért él az az ismerős, rokon vonás megsápadott orcátokon. Talán innét is indultatok el égő méccsel a Vőlegény elé. Ügy lobogott a mécs. Ügy lobogott szívetekben a vágy. Ügy lobogott a telketek tüze. Bennetek minden csupa lobogás volt! Mélységes éj borította a távolt . . . Ti nem bántátok: frissen, ernyedetlen lángolt a mécs fölemelt kezetekben, — lángolt egy ideig. De a Vőlegény késett egyre még. Olaj nem volt elég. A lángok kialudtak: a vágy, a mécs, az éltető remény. Hajnal nem pirkadt az ég peremén. A Vőlegény bizony már el se jő. És tovább várni nincs hit, nincs erő. Lelankadtak a fölemelt karok, porba hervadt a lélek reménysége: „Olyan boldogan, bátran bízva vártam. Minek már? Vége!" Szüzek az éjszakában, kialudt mécsű, meglankadt szüzek, úgy véd titeket bennem valami. Nincs nehezebb, mint bátran, szépen várni, Mint mindig-égő méccsel állni, ha a kémlő szem hiába figyel, ha semmi biztatás és semmi jel, sehol semmi. Olyankor jobban esnék megpihenni. Akkor könnyebb kaput tárni a keserű közönynek és nem várni tovább. De jaj, akkor már hiába rivall a kürt, zendül a menyegzői dal, vonul a boldog, ünneplő sereg. Kialudt mécsű, kintrekedt szüzeknek szeméből már csak fájó könny pereg. Szüzek az éjszakában, Kialudt mécsű, meglankadt szüzek, oly ismerős nekem az arcotok. Valami fájó, keserű rokonság: hogy nagyon, forrón, égve várjatok, de ne a célig, mindhalálig. Most mégis megtagadlak titeket. Utam az utatoktól messze válik. Várni akarok! Kitartóan várni. Nem elcsüggedni, elernyedni gyáván. A lankadó reménnyel szembeszállni, túlnőni bátran minden kétely árnyán. Nagy mégis-hittel emelni a mécset és várni, várni! Krisztus el nem késhet. T. E.
