Erős Vár, 1970 (40. évfolyam, 1-10. szám)
1970-08-01 / 7. szám
2. oldal Mert a keresztyénséget, az Evangéliumot, a hitet választotta! Nem állíthatjuk, hogy István előtt nem ismerkedett már népünk a Krisztus vallásával és azt sem mond hatjuk, hogy haláláig az egész magyar nép lélekben is keresztyénné vált volna. A mérleg nyelve már előbb elkezdett mozogni és még a mai napon sem hajlott át teljesen az ellenkező oldalra. De István idejében jutott át a holtponton és hogy átjutott, azt — ha csak emberekre tekintünk — őneki köszönhetjük. Mi, amerikai magyar evangélikusok akkor ünnepiünk helyesen, ha végig gondoljuk: milyen lenne a mi életünk hit, evangélium, keresztyénség. Krisztus nélkül és milyen lehet, milyen lehetne ma, amikor Krisztuséi lehetünk? Hogy ezt az eszmélkedést helyesen és kimerítően elvégezzük, olvassuk el ismét a fenti bevezető igét, mert ez az ige az, amely Pál apostol tollából egy kisázsiai nagyváros, Efézus lakóinak az életében pontosan ugyanerre a felvetett kérdésre ad feleletet. Azt mondja az apostol: egykor ti pogányok, Krisztus nélkül valók voltatok. Ha nem jött volna el közénk az Ige, akkor nem amolyan “sehovasemrtartozók" lennénk, mert ilyenek nincsenek, hanem pogányok. A pogányság minden hamis és éppen ezért az ember testi és lelki épségét szétzúzó megszállottság gyűjtőneve. Ha misztikus jellegű, akkor kiveszi a népet a való élet világából. Ha pedig spekulatív jellegű, akkor a végső fokon odajut, ahová a pogány római vallás jutott: belsőleg megerőtlenedett és az abszolút értékű normákról való letérés révén önnön sírját ásta meg. A keresztyénség mentette meg a magyar népet attól, hogy a sámánok révületében élő nép, vagy pedig semmiben hinni nem tudó és éppen ezért önmagában szétporladó közösség legyen. Azt mondja továbbá igénk, hogy reménység nélküli az, aki nem ismeri a Krisztust. Szánalmas az az élet, amely csak azért tartja fenn magát, hogy 60-70-80 esztendejét leélje itt, azután mindennek vége. Az valóban siralomháznak tekinti ezt a földi életet. "Ha csak ebben az életben bízunk a Krisztusban — mondja Pál ERŐS VÁR egy másik helyen — minden ember nél nyomorultabbak vagyunk." A hivatástudat a népek életében mindig akkor jelenik meg, amikor a keresztyénséggel találkoznak. A magyar nép életében is így történi. Amikor tudatosan vallotta népünk, hogy a keresztyénség védőbástyájává lett, akkor nem bánja az áldozatokat sem, mert a veszteség sosem fáj, ha van reménységünk. István király alatt kezdett megvilágosodni népünk lelkében az élet értelme és nemzeti hivatásunk tudata! Közelvalókká lettetek — folytatja az apostol. Mert Krisztus nélkül társtalan is az ember. Hát még egy nép! Nemcsak a mi eleink érezték így magukat, hanem a körülöttünk levő népek is sanda szemmel néztek ránk. Amikor népünk Krisztussal találkozott, jelentősen megváltozott a helyzet. A szilajpásztorkodáshoz szokott sokoróaljai magyar a Pannonhalmáról hozzá lejövő és őt szántani-vetni tanító szerzetesben nem ellenséget, hanem testvért látott, mégha az olasz, vagy más nemzetiségű is volt. A felvidéki hegyek gyomrát megnyitó ugyancsak idegenszármazású bányászokban az ország jövendő gazdagságát megalapozó segítőt ismerték fel. Az ország keleti és déli részén be-betörő besenyő és (kún törzseid felé is felébredt népünk felelősségérzete és nem kiirtásukra, hanem megtérítésükre és a magyar államtestbe való beillesztésükre törekedtek eleink azután, hogy keresztyének lettek. Végül, de nem utolsó sorban szerepel a fenti igében egy nagy szó, amely tulajdonképpen a keresztyénség legnagyobb ajándéka: a békesség! Minden meggyötört bűnös léleknek hirdeti az Ür: Ne félj, Krisztus keresztfája óta nem haragszom rád bűneid miatt! Ezt az örömhírt a magyarság először István király alatt hallotta és ez vigasztalta, erősítette zivataros századaiban. Amikor saját gyarlósága és gyengesége miatt elesettnek érezte magát, ez az isteni békesség emelte fel. Ezért tud hinni a feltámadásban, rendületlenül, szinte esztelenül, mikor mindenki balgaságnak tartja azt, mert Isten egy csodálatos békességet adott a szívébe. Mikor elhagytak, Mikor telkemet roskadozva vittem, Csendesen és váratlanul Átölelt az Isten . . . mondja egyik nagy magyar költő és ezzel megmutatta, milyen virágokat terem a békesség. "Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?!” — volt a bibliai jelszava egy másik magyarnak, és ez a kijelentés is a megtapasztalt csodálatos békességből fakadt. "Lesz még egyszer ünnep a világon” — sikoltott fel a legsötétebb évtizedek egyikében a harmadik és ehhez kapcsolódik egy ugyanakkor élő másiknak nagy parancsa: "Mondottam: ember küzdj és bízva bízzál!” Folytathatnánk a sort! Nem szükséges, mert mind azt mondja: népünk megsejtett valamit abból a nagy igazságból, amit maga az Úr szögezett le: Keressétek először Isten országát és a ő igazságát”. Keressétek Krisztust, aki közietek van, akit elküldtem nektek is, maroknyi magyar népnek és ha megtaláltátok, ezek — amire szükségetek van — mind ráadásként megadatnak néktek! Ezért nem volt népünk sohasem csüggedő, kapkodó, ideges, aggodalmaskodó nép. Mert a nagy békesség már a szívében volt, mióta Jézussal találkozott. István király volt az Úr áldott eszköze abban, hogy mindez a miénk legyen. Ma is a miénk! Ezt nem veheti el senki! Sem hatalom, sem távolság, sem idő! Csak magunk dobhatjuk el magunktól. Adja a mi Istenünk, hogy mindig hálát tudjunk adni azért, amit népünk közösségében István óta nekünk adott! Az Űr kegyelme pedig óvjon, hogy mi ezt a gazdag örökséget el ne herdáljuk, hanem mindinkább növekedjünk "a mi Urunknak és meg- tartó Jézus Krisztusunknak megismerésében. Neki legyen dicsőség mind most, mind az örökkévalóság napjáig!” (2 Pét 3:18) -y -y -z -e
