Erős Vár, 1970 (40. évfolyam, 1-10. szám)
1970-06-01 / 6. szám
4. oldal ERŐS VÁR Az Amerikai Evangélikus Egyház Magyar Konferenciájának lapja. Szerkesztő és kiadó: Juhász Imre Főmunkatárs: Egyed Aladár “ERŐS VÁR” (“MIGHTY FORTRESS”) P.O. Box 02148, Cleveland, Ohio 44102 Published by the Hungarian Conference of the Lutheran Church in America. Issued monthly October to May, bi-monthly in June/July and Aug./Sep. No. 6. (133) Vol. XXXIV. JUNE—JULY 1970. Subscription: $3.00 a year. Second-class postage paid at Cleveland, Ohio. FONTOS! Minden szerkesztőségi anyag, kézirat, gyülekezeti hír, úgyszintén a lappal kapcsolatos minden levelezés, előfizetés és adomány erre a címre küldendő: "ERŐS VÁR” P. O. BOX 02148 CLEVELAND, OHIO 44102 Az ‘‘ERŐS VÁR" előfizetési díja egy évre csak 3 dollár. Szivesked- | jenek a lejárt előfizetéseket kése- j delem nélkül beküldeni a fenti j címre. Be nem jelentett címváltozás esetén a posta a kézbesíthetetlen újságot megsemmisíti, a kiadóhivatalnak pedig külön portót kell fizetnie. Erre a költségre különösen nem-előfizetők, késedelmező előfizetők, vagy többéves hátralékban lévők esetében nehéz fedezetet találni. Ezért kérjük olvasóinkat, hogy minden esetben pontosan adják meg címüket a “Zip Code” szám feltüntetésével együtt! Az újságot “Zip Code” szám nélkül nem kézbesíti a posta. Címközlésnél tüntessék fel az utca megjelölését is; pl.. St., Rd., Ave. Ugyanis egyes postai zónában azonos nevű utcákat csak így lehet megkülönböztetni. Printed by Classic Printing Corporation 9527 Madison Ave., Cleveland O. 44102 Hl LELKÉSZI NAPLÓMBÓL e=s= ;— ÍRJA; EGYED ALADÁR £ ~ i 5. EMBERSZÍVEK A KŐSZIKLÁK KÖZÖTT Már hatodik órája robog velem a zágrábi gyorsvonat a dalmát tenger felé s még mindig négyórai útazás áll előttem Spalatóig. Kimerülve a természet minden képzeletet felülmúló szépségének szemléletében, a folyosóról a fülkémbe indulok, ahol hat szerb katonatiszt ül s nem törődve azzal, hogy az ablakon ott lóg a figyelmeztető tábla: nem dohányzó, szinte füstfelhőkkel vonták magukat körül. A helyemen hagyott magyar könyvből s a közben igazoltató csendőr előtt felmutatott útlevelem magyar címeréből láthatták származásomat s mindegyik arcáról felém áradt a faji büszkeség gőgje, mintha azt mondották volna: mi itthon vagyunk . . . urak vagyunk . . . győzők vagyunk s azt tesszük, ami nekünk jólesik.” Elfoglalom ablak melletti helyemet s fáradtan tekintek kifelé. A sötétség, ez az óriási fekete lepke, szárnyainak árnyékát már rávetette a vidékre, de a félhomályban is látszik, hogy még mindig és mindenütt sziklák szegélyezik útunkat. És ezek között a sziklák között emberszívek utaznak. Vájjon nem olyan hidegek és kemények-e mint az a sok szikla?! Ez a gondolat nagyot kiáltva kérdezett lelkemben és feleletre várt, amikor a vonat egyik állomáson megáll s fülkénk ajtajában, nyilván a nemdohányzó táblától csalogatva egy leány áll meg, egyik kezében nagy fehér vánkossal, másik kezében utazótáskával s a mellettem lévő egyetlen üres helyre tekintve zavartan, tanácstalanul. Pár pillanat múlva, mint egy árnyék, mögötte magas halottfehér fiatalember jelent meg, arcán a halál legszorgalmasabb hullaszállítójának a tuberkulózisnak jellegzetes tűzrózsájával. Állani alig tud, egy másik leány gyönge karjain roskadozik. Tántorogva vonszolja magát befelé, kínosan könyörgő tekintettel indul felém. Már ekkor tisztán láttam a helyzetet s felugorva egy mozdulattal alig ajánlottam fel helyemet, máris halálos kimerültséggel roskadt oda s melléje kísérője is. A folyosón maradt másik leány hálás szemekkel tekint felém, majd horvát nyelven beszélni kezd. Amikor megtudja, hogy magyar vagyok, németre fordítja a szót és én megtudom, hogy a beteg az ő testvérbátyja, aki súlyos tüdőbajával utolsó napjait éli és minden reménye még a tenger s ezért viszik őt Spalatóba. Megtudom azt, hogy a mellette ülő leány a menyasszonya, aki erre az utolsó útra is hűségesen elkísérte. Szemem róla a katonatisztekre siklik, akik még a cigarettájukat sem tartották illendőnek eldobni, nemhogy helyet adtak volna a nyílván feküdni vágyó nagy betegnek, hanem kedélyesen tovább füstöltek. Kint már sötétség takart el mindent, de én a sziklákat mégis látom, most már nem a vonaton kívül, hanem itt bent, ennek a uniformist hordó hat állat-embernek a szíve helyén. De Istennek csodálatos eszközei vannak a segítésre. A beteg egyszercsak kezeivel nyugtalan mozdulatokat tesz, a szám felé kap s menyasszonya sietve odatartja fehér zsebkendőjét. Ebben a pillanatban mindnyájunk szemeláttára, megjelenik a fehér zsebkendőn a lassú terjedéssel szélesedő vérfolt, a roncsolt tüdőnek piros könnycseppje . . . Két perc alatt üres lett a fülke, a tisztek mind a szomszéd étkezőkocsiba menekültek. Ajánlatomra a beteget azonnal lefektettük s amint végre pihenő helyzetbe került, elgyötörve az utazástól, álomba merült. Szemközt ült vele a két lány s én a sarokból néztem a szomorú képet: az élet felé elindított, de a halállal játszó fiatal menyasszonyt és a halál várótermében gyötrődő, de az élet felé reménykedő ifjú vőlegényt, akik fölött az önzetlen testvéri szeretet virrasztott és imádkozott. Nem tudom, meddig néztem ezt a szomorú képet, hogyan lett nedves a szemem, csak arra riadtam fel, hogy két leánykéz szorítja kezemet s halkan, tört magyarsággal ezt suttogják felém: “Jó . .. matyar ember.” Sohasem éreztem ilyen mély értelmezéssel, hogy nincs nagyobb erő az evangéliumnál, mint most! Ezen a napon naplómba a következő feljegyzést írtam: “Ma egy említésre sem méltó cselekedettel, mert evangélium volt benne, több szolgálatot tettem nemzetemnek, mint száz hazafias prédikációval!”
