Erős Vár, 1968 (38. évfolyam, 1-9. szám)
1968-02-01 / 2. szám
ERŐS VÁR 5. oldal LÁTÓ SZEMMEL Legtöbb gyülekezetben nemrégen ment végbe az 1968. évre megválasztott tisztségviselők beiktatása, s egyben azoknak a szolgálatban való megerősítése is, akiknek a hivatali idejük 1967-tel nem járt le. Ebben a zűrzavaros világban szívbemarkolóan felemelő az az aktus, amelyben gyülekezeteink ún. laikus tagjai az oltár elé lépve tesznek fogadalmat arra, hogy “Isten segítségével’’ minden kötelezettségüknek legjobb tudásuk szerint tesznek eleget. Ezt a fogadalmat áldja meg hivatala szerint a gyülekezet lelkésze, s a fogadalom teljesítéséért mond imádságot a gyülekezet. Ezért bizonyára helyénvaló, ha ebből a három szemszögből vizsgáljuk meg az egyházi hivatal betöltésének kérdéseit, hiszen sem az egyiken, és nem is a másikon, hanem — emberi oldalról — a három együttműködésén múlik az, hogy gyülekezetek hivatalnokai valóban munkásai-e Isten országának, vagy pedig csak formai előírásokhoz igazodnak, amikor jelölésüket valamilyen tisztségre elfogadják. Bárhol is létezzék, a gyülekezet — Isten népe — sokféle és sokrétű követelménynek néz elébe, amikor küldetését betölteni kívánja. Az ékesség és jó rend érdekében nemcsak a liturgikus életnek, de a gyakorlati létnek is igazodnia kell bizonyos ügymenethez. Mindezt nem lehet egyetlen személy vállaira helyezni, hanem szükséges, hogy az egyházi közösségben kiváló, ismeretekben kellően jártas gvülekeeti tagok is hathatósan belefollyanak az ügyek intézésébe. Csak hálásak vagyunk Istennek, amikor Szentlelke indíttatására gyülekezeteinkben felelős egyháztagok szívesen vállalkoznak bizonyos tisztségek betöltésére. Amenynyire megtisztelő az illetőre ez a vállalkozás, éppannyira kötelező is. Tiszteletet és elismerést csak az a tisztségviselő vív hat ki magának (ha ez cél lehet egyáltalán), aki tisztségét szakértelemmel, odaadással és áldozatkészséggel teljesíti. Az utóbbi kettő a fontos inkább: az odaadás és áldozatkészség — mert ezek igyekezetei és szakismeretet eredményezhetnek. Jól meg kell gondolnia tehát mindenkinek, hogy mennyire hajlandó belemélyednie munkakörének követelményeibe, az üléseken, összejöveteleken, stb. való részvételre, s arra, hogy szakavatott vezetés alatt szakszerűen végezze munkáját. Néha úgy is, hogy annak adjon jóindulatú tanácsot, aki — mégha maga a lelkész is —, talán nem látja tisztán a feladatkör részleteit. Ha valaha emberek hálásak segítségért, azért, hogy számíthatnak mások szíves és készséges támogatására, a gyülekezeti lelkészeknek kellene ilyen hálásaknak lenniük. Legtöbbjük az is. Az irányítás komplexuma sokszor lehetetlenné teszi, hogy a lelkész minden téren “szakember” legyen, pasztorációs és adminisztrációs munkát egyforma tudással végezzen. Nem aprózhatja el magát, mert akkor legfőbb kötelezettségének, az Evangélium hírnökségének nem tud megfelelni. Már az újtestamentomi idők óta szokásban van a gyülekezeti hivatalok megosztása. Milyen jó érzés a vasárnapi iskolában, a különböző egyházi szervezetekben, és főként a presbitériumban azt látni, hogy munkatársakat találhat fel a lelkész, akik a gyülekezet ügyét szívükön viselik és érette munkálkodni nem restellnek. Hányszor kell azonban tapasztalni, hogy lelkészek az ilyen odaadást félreértik, helyzetüket fenyegetettnek tartják és ezért megakadályozzák a testületi munkálkodás egészséges kibontakozását és eredményességét. Lehetetlen volna megkívánni lelkésztől, hogy jártas legyen pénzkezelésben. jegyzőkönyvírásban, építési munkákban, és sok más gyülekezeti tevékeny ségben, de megkívánhatják tőlük, hogy szeretettel és bölcsességgel fogadják világi munkatársaik szolgálatát és adott esetben elismerjék illetékes szakember közvetlenebb illetékességét — ami soha nem jelenti, hogy ezzel a vezetés esnék ki a kezükből. Ettől a felelősségtől nem szabadulhatnak meg, de ennek az érdekében kell elfogadniuk a gyülekezet tisztségviselőinek igyekvő munkálkodását. Bizonyos választások mögött, még a gyülekezetben is, személyi érdekek és más hasonló indítékok észlelhetők. Amikor azonban a gyülekezet tagjai maguk közül kiválasztják a tisztségviselőket, akkor azokban önmagukat teszik a kirakatba. Bennük és általuk méri le Isten egyegy gyülekezet sáfári mivoltát, azt, hogy hivatásának ebben a világban mennyire felel meg. A beiktatások napján elmondott imádságok mellé oda kell sorozni a bizalmat az év minden napjára, a támogatást, amikor a tisztségviselők a gyülekezet nevében cselekednek. Önmagát csal ja meg az a gyülekezet, amely választások alkalmával nem tekinti a jelöltek rátermettségét, az istenfélő, vallásos életfolytatást, amelyhez hozzá kell járulnia a hivatalhoz való értésnek is. A gyülekezet egy-egy közgyűlésen és a beiktatások alkalmával juttatja szándékát kifejezésre tisztségviselői tekintetében — áldás, haladás, jó rend jár nyomában a körültekintő szavazatoknak és szívből felfakadó fohászoknak. Lelkész, tisztviselők, gyülekezeti tagok — sokféle kegyelem sokféle sáfárai, de együttesen tagjai az egy testnek, a Krisztus Egyházának. E tagok egymásrautaltságának felismerésén és együttműködésén áll vagy bukik, hogy az Egyház jő bizonyságot tesz-e Üdvözitő Uráról,, a Jézus Krisztusról. Keresztes Pál Egy furcsa pályázó Egyik német egyházi lapban olvasható ez a különös pályázat. A lelkészválasztás izgalmas előzményei között, az egyik megbeszélésen feláll egyik presbiter, levelet vesz elő a zsebéből és közli, hogy új pályázó jelentkezett, aki bizonyosra veszi a hangulat felé fordulását. A levél így hangzott: "Tudomásomra jutott, hogy az Önök gyülekezete pásztort keres, s ezért ezennel tisztelettel én is jelentkezem. Ügy gondolom, van néhány adottságom, amit értékelni tudnának. Meggyőző erővel tudok prédikálni. Írásommal is elértem némi sikert. Mondják, jól tudok szervezni. Tényleg, a legtöbb helyen, ahol eddig voltam, igyekeztem jól kézben tartani a dolgokat. Vannak, persze, akik néhány dolgot a rovásomra írnak. Már elmúltam 50 éves. Még soha nem voltam sehol három évnél hosszabb ideig. Néhány gyülekezetei azért kellett elhagynom, mert békétlenség tört ki. Azt sem akarom elhallgatni, hogy három vagy négy alkalommal ültem börtönben — igaz, nem valami bűntett miatt. Egészségem, bizony, nem a legjobb; ennek ellenére még sokat dolgozom. Időnként mellékfoglalkozást is végzek, hogy kenyeremet biztosíthassam. Azok a gyülekezetek, melyekben eddig voltam, mind kicsik voltak, ióllehet nagy városokban. A legtöbb helyen más vallások vezetőivel nem értettük meg egymást. Sőt, az igazat megvallva, néhányan ellenségeim lettek, feljelentettek és keményen támadtak. Az adminisztráció nem erős oldalam. Néha azt is elfelejtem, kit kereszteltem meg. Ezeknek ellenére, abban a meggyőződésben vagyok, hogy az Önök gyülekezetében meg fogok tudni felelni.” — A levél nagy feltűnést keltett. Azt kérdezték a gyűlésen, hogy juthat eszébe ilyen büntetett előéletű, beteges, veszekedő, feledékeny embernek, hogy pályázzon. Feltétlenül akarták tudni ennek a furcsa jelentkezőnek a nevét. A presbiter így felelt: "Uraim, ez Pál apostol." (Ev. Élet)
