Erős Vár, 1968 (38. évfolyam, 1-9. szám)

1968-02-01 / 2. szám

ERŐS VÁR 5. oldal LÁTÓ SZEMMEL Legtöbb gyülekezetben nemrégen ment végbe az 1968. évre megválasztott tisztség­­viselők beiktatása, s egyben azoknak a szolgálatban való megerősítése is, akik­nek a hivatali idejük 1967-tel nem járt le. Ebben a zűrzavaros világban szívbe­­markolóan felemelő az az aktus, amely­ben gyülekezeteink ún. laikus tagjai az ol­tár elé lépve tesznek fogadalmat arra, hogy “Isten segítségével’’ minden köte­lezettségüknek legjobb tudásuk szerint tesznek eleget. Ezt a fogadalmat áldja meg hivatala szerint a gyülekezet lelké­sze, s a fogadalom teljesítéséért mond imádságot a gyülekezet. Ezért bizonyára helyénvaló, ha ebből a három szemszögből vizsgáljuk meg az egyházi hivatal betöltésének kérdéseit, hiszen sem az egyiken, és nem is a má­sikon, hanem — emberi oldalról — a há­rom együttműködésén múlik az, hogy gyülekezetek hivatalnokai valóban mun­kásai-e Isten országának, vagy pedig csak formai előírásokhoz igazodnak, ami­kor jelölésüket valamilyen tisztségre el­fogadják. Bárhol is létezzék, a gyülekezet — Is­ten népe — sokféle és sokrétű követel­ménynek néz elébe, amikor küldetését be­tölteni kívánja. Az ékesség és jó rend érdekében nemcsak a liturgikus életnek, de a gyakorlati létnek is igazodnia kell bizonyos ügymenethez. Mindezt nem le­het egyetlen személy vállaira helyezni, hanem szükséges, hogy az egyházi közös­ségben kiváló, ismeretekben kellően jár­tas gvülekeeti tagok is hathatósan bele­­follyanak az ügyek intézésébe. Csak há­lásak vagyunk Istennek, amikor Szent­lelke indíttatására gyülekezeteinkben fe­lelős egyháztagok szívesen vállalkoznak bizonyos tisztségek betöltésére. Ameny­­nyire megtisztelő az illetőre ez a vállalko­zás, éppannyira kötelező is. Tiszteletet és elismerést csak az a tisztségviselő vív hat ki magának (ha ez cél lehet egyál­talán), aki tisztségét szakértelemmel, oda­adással és áldozatkészséggel teljesíti. Az utóbbi kettő a fontos inkább: az oda­adás és áldozatkészség — mert ezek igye­kezetei és szakismeretet eredményezhet­nek. Jól meg kell gondolnia tehát min­denkinek, hogy mennyire hajlandó bele­mélyednie munkakörének követelményei­be, az üléseken, összejöveteleken, stb. való részvételre, s arra, hogy szakava­tott vezetés alatt szakszerűen végezze munkáját. Néha úgy is, hogy annak ad­jon jóindulatú tanácsot, aki — mégha maga a lelkész is —, talán nem látja tisz­tán a feladatkör részleteit. Ha valaha emberek hálásak segítségért, azért, hogy számíthatnak mások szíves és készséges támogatására, a gyülekezeti lelkészeknek kellene ilyen hálásaknak lenniük. Legtöbbjük az is. Az irányítás komplexuma sokszor lehetetlenné teszi, hogy a lelkész minden téren “szakem­ber” legyen, pasztorációs és adminisztrá­ciós munkát egyforma tudással végezzen. Nem aprózhatja el magát, mert akkor leg­főbb kötelezettségének, az Evangélium hír­­nökségének nem tud megfelelni. Már az újtestamentomi idők óta szokásban van a gyülekezeti hivatalok megosztása. Mi­lyen jó érzés a vasárnapi iskolában, a különböző egyházi szervezetekben, és fő­ként a presbitériumban azt látni, hogy munkatársakat találhat fel a lelkész, akik a gyülekezet ügyét szívükön viselik és érette munkálkodni nem restellnek. Hány­szor kell azonban tapasztalni, hogy lel­készek az ilyen odaadást félreértik, hely­zetüket fenyegetettnek tartják és ezért megakadályozzák a testületi munkálkodás egészséges kibontakozását és eredményes­ségét. Lehetetlen volna megkívánni lel­késztől, hogy jártas legyen pénzkezelés­ben. jegyzőkönyvírásban, építési mun­kákban, és sok más gyülekezeti tevékeny ségben, de megkívánhatják tőlük, hogy szeretettel és bölcsességgel fogadják vi­lági munkatársaik szolgálatát és adott esetben elismerjék illetékes szakember közvetlenebb illetékességét — ami soha nem jelenti, hogy ezzel a vezetés esnék ki a kezükből. Ettől a felelősségtől nem szabadulhatnak meg, de ennek az érde­kében kell elfogadniuk a gyülekezet tiszt­ségviselőinek igyekvő munkálkodását. Bizonyos választások mögött, még a gyülekezetben is, személyi érdekek és más hasonló indítékok észlelhetők. Amikor azonban a gyülekezet tagjai maguk kö­zül kiválasztják a tisztségviselőket, ak­kor azokban önmagukat teszik a kirakat­ba. Bennük és általuk méri le Isten egy­­egy gyülekezet sáfári mivoltát, azt, hogy hivatásának ebben a világban mennyire felel meg. A beiktatások napján elmon­dott imádságok mellé oda kell sorozni a bizalmat az év minden napjára, a támo­gatást, amikor a tisztségviselők a gyüle­kezet nevében cselekednek. Önmagát csal ja meg az a gyülekezet, amely választá­sok alkalmával nem tekinti a jelöltek rátermettségét, az istenfélő, vallásos élet­folytatást, amelyhez hozzá kell járulnia a hivatalhoz való értésnek is. A gyülekezet egy-egy közgyűlésen és a beiktatások alkalmával juttatja szándékát kifejezés­re tisztségviselői tekintetében — áldás, haladás, jó rend jár nyomában a körül­tekintő szavazatoknak és szívből felfaka­dó fohászoknak. Lelkész, tisztviselők, gyülekezeti tagok — sokféle kegyelem sokféle sáfárai, de együttesen tagjai az egy testnek, a Krisz­tus Egyházának. E tagok egymásrautalt­ságának felismerésén és együttműködésén áll vagy bukik, hogy az Egyház jő bizony­ságot tesz-e Üdvözitő Uráról,, a Jézus Krisztusról. Keresztes Pál Egy furcsa pályázó Egyik német egyházi lapban olvasható ez a különös pályázat. A lelkészválasztás izgalmas előzményei között, az egyik meg­beszélésen feláll egyik presbiter, levelet vesz elő a zsebéből és közli, hogy új pá­lyázó jelentkezett, aki bizonyosra veszi a hangulat felé fordulását. A levél így hangzott: "Tudomásomra jutott, hogy az Önök gyülekezete pásztort keres, s ezért ezennel tisztelettel én is jelent­kezem. Ügy gondolom, van néhány adottságom, amit értékelni tudná­nak. Meggyőző erővel tudok prédi­kálni. Írásommal is elértem némi sikert. Mondják, jól tudok szervezni. Tényleg, a legtöbb helyen, ahol ed­dig voltam, igyekeztem jól kézben tartani a dolgokat. Vannak, persze, akik néhány dol­got a rovásomra írnak. Már elmúl­tam 50 éves. Még soha nem voltam sehol három évnél hosszabb ideig. Néhány gyülekezetei azért kellett el­hagynom, mert békétlenség tört ki. Azt sem akarom elhallgatni, hogy három vagy négy alkalommal ültem börtönben — igaz, nem valami bűn­tett miatt. Egészségem, bizony, nem a legjobb; ennek ellenére még sokat dolgozom. Időnként mellékfoglalko­zást is végzek, hogy kenyeremet biz­tosíthassam. Azok a gyülekezetek, melyekben eddig voltam, mind kicsik voltak, ióllehet nagy városokban. A legtöbb helyen más vallások vezetőivel nem értettük meg egymást. Sőt, az igazat megvallva, néhányan ellenségeim let­tek, feljelentettek és keményen tá­madtak. Az adminisztráció nem erős oldalam. Néha azt is elfelejtem, kit kereszteltem meg. Ezeknek ellenére, abban a meggyőződésben vagyok, hogy az Önök gyülekezetében meg fogok tudni felelni.” — A levél nagy feltűnést keltett. Azt kérdezték a gyűlésen, hogy jut­hat eszébe ilyen büntetett előéletű, beteges, veszekedő, feledékeny em­bernek, hogy pályázzon. Feltétlenül akarták tudni ennek a furcsa jelent­kezőnek a nevét. A presbiter így felelt: "Uraim, ez Pál apostol." (Ev. Élet)

Next

/
Oldalképek
Tartalom