Erős Vár, 1967 (37. évfolyam, 1-9. szám)
1967-11-01 / 8. szám
2. oldal ERŐS VÁR a föld múlandó gyermekeihez. Az Ige égi áradás a föld szomjú kiaszott kopárságára. Az Igében Isten beszél az emberrel és az ember rögtön felismeri, hogy körén, képességein túl, a természeti embernek ellenséges, de a hit emberének kegyelmes üzenet, hívások, borzongások és új életlehetőségek hullanak beléje... Az Ige a lélek földjének mélyszántása és szent magvetése, minden dudva, gyom és bogáncs kiirtása és a tiszta búza ünnepélyes, győzedelmes, zsoltáros szárba szökkenése. Az Ige hirdetésére Pál apostol így tanítja az Ige magvetőit: “Mi pedig nem a világnak lelkét vettük, hanem az Istentől való lelket, hogy megismerjük azokat, amiket Isten ajándékozott minékünk. Ezeket prédikáljuk és nem olyan beszédekkel, melyekre bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Szentlélek tanít, lelkiekhez lelkieket szólván” (1. Korinthus 2:12—13). Voltunk-e trombitaszó, voltunk-e földrengés, voltunk-e Sodomát és Gomorát pusztító tüzes-kénköves eső a mai hitetlenségben? Felráztuk-e gyülekezetünk, nemzetünk és a világ lelkiismeretét? Vagy olyanok voltunk-e, mint a rókák a romok között, jártunk a magunk elesége után, s Krisztus romjai nem fájnak nekünk? (V. ö. Ezékiel 13.). Fel kellett volna hágnunk Krisztus falának töréseihez, falaznunk kellett volna a réseket, repedéseket, amit az Antikrisztus csákánya ütött rajtunk. Mi pedig hányszor hallgattunk, vártunk, barátkoztunk, egyezkedtünk, gyáváskodtunk, ólálkodtunk ... mint rókák a romok között! Az amerikai magyar evangélikusokra is vonatkozik az a parancs, hogy az intézményes egyházaknak élő egyházzá kell válniuk. Munkánk jege cesedési központjának mindig az Igének kell maradnia, amely a munkásokat téríti meg elsősorban. Ez az első lépés, ha a reformációnak méltó magvetői akarunk maradni. „ , ., ,, Egyed Aladar Evangélikus-katolikus közeledés Szeptember 29 és október 1 között immáron ötödször ülésezett az USA-beli evangélikus—katolikus konferencia, melynek tagjai az Evangélikus Világszövetség Amerikai Bizottsága és az Amerikai Katolikus Püspöki Konferencia ökumenikus és Vallásközi Bizottsága. A konferencia üléseinek az a célja, bogy alapos és mélyenszántó teolgiai vizsgálódásban foglalkozzék elsó'sorban is azokkal a hittételekkel, amelyek az evangélikus és a katolikus egyházat elválasztják. A konferencia résztvevői kiváló hittudósok és egyházi vezető személyiségek, akik messzemenő felkészültséggel képesek a problémák boncolására, felülvizsgálására és vizsgálati eredményeik szabatos összefoglalására. Az 5. konferenciát St. Louisban (Mo.) tartották meg. Az ülés tárgyát ezalkalommal az úrvacsoratan problémája képezte. Két alaptételből indultak ki a tárgyalások, az egyik: “Az Eucharisztika, mint áldozat”, a másik: “Krisztus jelenléte az Úrvacsorában”. Megállapítást nyert mindenek előtt, hogy ebben a kérdésben van a legnagyobb különbség a két egyház hitbeli felfogása között és jóformán minden egyéb tanítási eltérés is ehhez vezethető vissza. Másfelől azonban kifejezésre jutott az a remény is, hogy a konferencia eddigi munkája nyomán egymás megértése, felfogásának tiszteletbentartása lényegesen előrehaladt jóllehet mégcsak látszata sem mutatkozik annak, hogy kittételi egység a közeljövőben kialakulna. Rövidesen hivatalos kiadásra kerül a konferencia munkájáról készült, kb. 2500 szavas jelentés, amellyel aztán az egyes egyházaknak, teológiai intézményeiknek s egyéb illetékes szerveiknek önállóan kell foglalkozniuk és kapcsolatosan megfelelő állásfoglalásra jutniuk. Az evangélikus—katolikus konferencia 6. ülését 1968 márciusában tartják meg. Érdekes rámutatnunk arra, hogy szept. 29-én pénteken, a konferencia megnyitására tartott díszebéden a katolikus rendezőség vesepecsenyét, s még azon az estén az evangélikus rendezőség a díszvacsorán rákot szolgált fel főételül. (NB/bbp) I. WITTENBERGBEN Átmegyek a Luther-ház udvarán. Pereg a hársfa aranylevele. A kapun maga lép elém talán, hisz minden emlékével van tele. A kandalló, az asztal... és a kút... vízéből talán ő is merített... S maga is kút lett: most is adni tud szomjazó szívnek élő, friss vizet. A vártemplomban állok. Itt pihen. De él az Ige: ámen és igen. S Luther tovább épít, tanít, beszél, egyengeti Krisztusnak az utat. Ujja a Megfeszítettre mutat. Ki Őbenne hisz, ha meghal is, él! * * * II. A TAMÁS-TEMPLOMBAN Szívemben még a H-moll mise Hitvallása zengett, Ölelkezett bennem a föld, az ég, ahogy megállottám Bach sírja mellett. Neve aranylott a márványlapon. Szeretett templomában temették el. S tovább zeng, harsog, én is hallhatom, századokon át a bizonyságtétel. Új meg új hangon. Szólók, kórusok, hegedűk, orgonák ... kiált, susog és az éter hullámain repül. Halott-e az, aki így hirdeti, most is, ma is világgá zengheti: “Te vagy az Úr örökké, egyedül!”? Túrmezei Erzsébet
