Erős Vár, 1965 (35. évfolyam, 1-10. szám)
1965-04-01 / 4. szám
2. oldal ERŐS VÁR és pogányság! Az orvos tanácsai igy szólnak: “ . . . minden olyan magatartás hibás és helytelen, amely a beteget — saját védekezésével szemben — reá akarja ébreszteni a valóságra és állandóan figyelmezteti a beteget arra: gyógyíthatatlanul beteg és rövidesen ragg kell halnia, semmiképen sincs menekvés. Ennek az ellenkezőjét kell tennünk! A beteget meg kell hagyni abban a hitében és elképzelésében, amelyet saját védelme érdekében önmagának kiépített és minden lehetséges módon igyekeznünk kell elképzelését alátámasztani, akkor is, ha tudjuk, hogy ez irreális és semmiesetre. sincs menekvés. A beteggel időnként közölnünk kell, hogy, megfigyelésünk szerint, állapota az utóbbi időben határozottan javul, jobb az arcszíne, meghízott stb.” A hívő keresztyének nevében tiltakozunk ilyen pogányos és keresztyénellenes tanácsok ellen. Mi keresztyének is tele vagyunk halálfélelemmel, de tudjuk, valljuk, hirdetjük és megköveteljük, hitünk Fejedelme az Úr Jézus Krisztus nevében, hogy haldokló testvéreinket készítsük elő a halálra és ítéletre, nemcsak azért, hogy anyagi dolgait elintézze, hanem hogy a LELKÉT rendezze, vagyis hogy béküljön meg, legalább halálos ágyán már, Istenével, embertársaival és önmagával. Az természetes, hogy senkinek a betegágyához nem ronthatunk be azzal: most hallom, hogy meg fogsz halni”, mert Isten kegyelme sok orvost tett csúffá má,r úgy, hogy a haldokló beteg meggyógyult és még éveket élt. De lelkipásztorii prudenciával minden pap és beteggel foglalkozó egyén, aki igaz, együttérző (vagyis nem csak emberi, ha nem Krisztus szívéből táplálkozó) szeretettel végzi betege körül szolgálatát, meg tudja találni azt az időt, azt a pillanatot, amikor nemcsak lehet, hanem a beteg is beszélni akar a halálról. Odahaza is foglalkoztak már régen ezzel a kérdéssel, hívő orvosok és megtért papok tartottak közös megbeszéléseket, de nem tudtak egyhangú határozatot hozni csak a lényegben: hogy lelki előkészítés nélkül egyetlen beteget sem szabad a másvilágra engedni. Nincs olyan Istentől elragaszkodotf. megkeresztelt beteg, akinek megkeményedett szívén, a betegágyon, ne támadna egy olyan kis repedés, amelyen keresztül az ige üzenet? ne tudna belopakodnji a szívbe és ott eil nem végezné a maga áldott munkáját. Csak ki kell lesni, várni a pillanatot, türelemmel és az qgyüttérző szieretet tapintatával kell hozzá nyúlnunk a halálfélelemmel telített, megrettentett szív gebeihez. Mai életünkben könnyű megállaítani, hogy a halálról az emberek még általában sem szereltnek beszélni. “Ezt hagyjuk legutoljára!” — mondják még a 80 évesek is. A legtöbb embernek a föld kell, minden. gyönyörűségével és szabadságával, a mennyországot átengedik az angyaloknak, meg a verebeknek. Még léévé,ebbé szeretnek beszélni az ‘‘én személyes” hajlálomról. Ez társaságban gorombaság, vagy képmutatás, de mjinden esetben illetlenség. Csak semmi tragikus, dráma:. legyen az élet mindig: ‘‘take it easy!” A halálfélelem egy egész életen át elkíséri az embert. Ez az oka annak, hogy sokan áltató hazugsággal járnak a halálos betegek ágya körül. Tudják, hogy már csak hetek, talán napok, vagy órák vannak hátra és maga a beteg is elérkezettnek látja az időt a búcsúzásra, de még ekkor is a gyógyulás reménységével injekciózzák. -— A halálfélelem rabság lett, pedig értelmetlen. Mert mitől fél a hitetlen, aki azt mondja:, hogy a halál pontot tesz az életre?! Voltam és nem vagyok. Hát mi van ebben olyan félelmetes? És mitől fél a hívő keresztyén, akinek tudnia illik, hogy Krisztussal lenni mindennél jobb? Miért fél akikor? Azért, mert az ember nem a haláltól fél, hanem attól, hogy halála után pedig “ité'et lészen”. A halálos beteg betegágyán ráér önmagába tekinteni és meglátja, hogy kárhozatnál egyebet nem érdemel. Ezt a pillanatot kell kiesni, megragadni és az Űr szent vacsorájában magát a testté lett Krisztust vinni neki erősítésül és vigasztalásul. Különben az ismertetett orvosi tanácsok ördögi merényletek minden keresztyén beteggel szemben, akit az ilyen orvosi tanácsok után meghagynak a bűnben, amelyeket nem rendezhetett sem Istennel, sem embertársaival, sem önmagával. Egyed Aladár Virágvásár nap Akikel otthagyott Mikor pedig a papi fejedelmek és írástudók látták a csodákat, amelyeket cselekedett, é,s a gyermekeket, akik a templomban így kiáltottak: Hozsánna a Dávid fiának! — haragra gerjedtek. És így szóltak neki: Hallod, mit mondanak ezek? Jézus pedig így felelt nekik: Hallom. Sohasem olvastátok: Kis gyermekek szája által szereztél dicsőítést? És otthagyta őket, kiment a városból Betámiába és ott töltötte az éjszakiát. (Máté 21, 15-17.) Határozott és félreérthetetlen ez a mozdulat, Krisztus hátat fordít ezeknek az embereknek. Szokatlan a tartalma ennek a jelenetnek: Többé semmi közöm hozzátok! És ezt az cselekszi,, aki semmi fáradságot nem ismert, hogy hirdesse az Isten országának üzenetét az emberekhez, aki önmagáról mondotta a csodálatos példázatot a pásztoriról, aki felkeresi künn a pusztán az eltévedt egy juhot. Vannak emberek, akikkel szemben nem marad más hátra, minthogy otthagyja őket. És hozzá az Isten templomában. Kik ezek? Főpapok és írástudók. Hozzátartoznak az Isten templomához. A legszorosabb kapcsolatban állnak vele foglalkozásuknál fogva. De lám, az Isten templomához való tartozás nem jelent semmit, hat ez a kapcsolat csak külsőleges! Látják a csodákat, amiket Krisztii.1; cselekedett. Előttük vannak a meggycjgyult betegek, akiket Ö gyógyított meg. Lám, a csodák látása sem hat rájuk! Hallják a gyermekek zsolozsmáit. Isten igéje szólal meg. Ezt az igét nagyon jól kell ismerniök. Mégsem
