Erős Vár, 1962 (32. évfolyam, 1-11. szám)
1962-12-01 / 11. szám
ERŐS VÁR 5. oldal FÓRUM Dr. Vajta Vilmosnak az Erős Vár júl.-augusztusi (európai) számában közölt “Maradandó városunk” c. cikkére lelöször dr. Bállá András válaszolt, amit szeptemberi számnukban közöltük. Azután Ausztráliából, Sydney-ből Bernhardt Béla ev. lelkész- szólalt meg, majd Asbóth Gyula detroiti lelkész. E két utóbbi cikket most lerövidítve közöljük, utána a szerkesztő teszi meg záró megjegyzéseit. * Bernhardt Béla: “ — Szeretnék néhány szempontot megemlíteni s ezzel hozzájárulni dr. /Vajta ‘‘Maradandó városunk” c. cikke, nyomán a kialakulni látszó vitához, különösen szem előtt tartva dr. B. A. hozzászólását. — Mert az ő érvelése “evangéliumi” érvelés ugyan, csak az a hibája, hogy olyan elfogult álláspontból indul ki, ami miatt alig képes különbséget tenni a múlandóság és a; maradandóság között. Ami különbséget tesz, az sem tűnik tisztának és világosnak. Az Ige és hirdetése csak akkor tiszta és helyes, ha kizárólagosan Istenire nézve szólal meg az emberek között az ó kegyelméről, terveiről, akaratáról beszélve. Természetesen az emberhez szól, ennek mindenkori állapotában, azaz a bűnös embert keresi meg a 'világ bármely csücskében s abban a rendben, hivatásban, vagy körülményekben, amelyben él. de az anyanyelr, az Ige és hirdetése felöl, a megértés nyelvét jelenti. Dr. B. A. tévedését abban látom, hogy ő (és vele együtt^ többen is) úgy használják az egyház fogalmát, mintha az rajta és másokon kívül állana. Ha nem lenne keresztyén, akkor ez persze érthető lenne, írása azonban ennek ellenkezőjét bizonyítja. Az Ige és hirdetése: van s' az embernek pillanatnyilagos állapotába szól.. Ezért szól magyaroknak magyarul, — másoknak más nyelven. Ha a II. világháború következtében s után kivándorolt magyarság nem társadalmi egyesületek százainak létrehozására tülekedett volna főleg, hanem alapmotívuma (legalább is ekként hangoztatjuk) , keresztyénsége kidomborítására, akkor lennének virágzó, fejlődő magyar egyházak, amelyek Jól tudnák szolgálni az emigráns magyarság megtartását is. mert az Ige hirdetői szükségszerűen. a mostaninál lényegesebben nagyobb közösségnek bezélnének magyarul, oktatnák a hittant, szolgáltatnák ki a szentségeket és így tovább. Sajnos ez nincs így. A kivándorolt magyarság tömegében elcsúszott kicsinyes elvi ügyek banánhéjján s nem vált sem egyházformálő, sem egyházfenntartó elemmé egyedeiben. Az emigráció sok kísértése között éppen ezért a lelkészek kerültek abba a nehéz helyzetbe, (szolgálatuk és hivatásuk jellegénél fogva) hogy az Igét hirdess sék. kiuek-kinek a maga nyelvén s úgy tűnnek fel sok esetben, mintha ők gátolnák az emigrációs magyarság fennmaradását. Ez érzik ki dr. B. A. hozzászólásából is. Nem látja meg azt sem. hogy a “ történelmünk során adott könnyet, vért, életet, tehát értéket’’ több országnak az egyháza azzal adja vissza, hogy támogatja a magyar gyülekezetek, sajtó-munkák, stb. fenntartását. Ha az emigrációs magyarság, ebben a földi életben, a magyarságában hivatást lát. akkor hivatásához erőt és útmutatást az Igéből nyerhet, ha egyházi életet él mindenek előtt. Előbb a “Maradandó VáTost” kellene jobban megismernünk, hogy a “Múlandó városban” helyesen és illendően viselhessük magunkat.” — * Asbóth Gyula. “ — A keresztyén hit és a magyar öntudat egymáshoz való viszonyának alakulása sorsdöntőén befoyásolja az anyaország határain kívül élő magyarság megmaradását, vagy eltűnését. Meg kell találnunk megmaradásunk megtartásának kiapadhatatlan belső forrását, ami nem más. mint a keresztyén hit. Ezzel magyarságunkban olyan értéket ismerhetünk fel. amelyet megbecsülni, hősi erőfeszítések árán is megtartani. Istentől rendelt hivatás. Hit által vallhatjuk. hogy magyarokká nem véletlenül, nem magunktól, hanem Isten teremtő végzéséből lettünk. Amíg magyarok vagyunk, addig Isten egyik teremtő gondolatának betöltői vagyunk. Csak a hit nélkül élő magyarok tartják magyarságukat olyan felesleges tehernek, melytől minden áron szabadulni akarnak. Viszont hitünk alapján azt is tudnunk kell, hogy nem magunkért vagyunk magyarok, hanem Krisztusért, Isten dicsősségéért. A fcrlsztusibb magyarok, a jobb magyarok. A keresztyénség a “Múlandó város” lakóinak nem veszt el polgárjogát.t hanem úgy neveli őket, hogy majdan a “Maradandó város’-nak polgárai lehessenek. (Ha elnémul (az öreg amerikások kivételével) a magyar templomok harangja, az nem az egyház bűne lesz. hanem azoké. akik nem akarják ezt a harangot meghallani, merít műveltégükkel nem tartják ös*szeegyeztethetőnek, hogy magyar templomba járjanak, akik a “szabad gondolkodók” s úgy érzik, hogy az Ige hallgatása őket meggyőződésükben befolyásolhatja, vagy akik anyagi érdkeik biztosítása közben olyan könnyen elprédálják a lelkűkben, vérükben, emlékeikben hordozott magyar örökséget. Lapunk FÓRUM rovatában “Maradandó városunk” és “Hozzászólás1’ c. cikkek foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Mindkettő a keresztyén hit és nemzeti, eszme egymással összefüggő igazságát lájta. Az egyik talán a “Maradandó város”, a másik pedig jobban a “Múlandó város” távlatából szemléli és fejti ki ugyanazt az igazságot. Cikkem nem vitába szállás az ő okfejtéseikkel, csak tovább fűzése azoknak. Mert mindegyikünknek drága a mi keresztyén hitünk, amellyel felelősséggel hordozzuk Isten ajándékát: magyarságunkat.” — * Szerkesztő: Egy cikk és két válasz. Mindhárom egyformán látja, hogy az asszimiláció történeti folyamat, törvényszerűség, amely ellen lehet és kell Is hadakozni, de megakadáyozni nem lehet azt. Ezért nem az a kérdés, hogy szabad-e asszimilálódni. (mert hiszen akár szabad, akár nem, ez a folyamat késleltethető, de meg nem akadályozható...) hanem csak az a kérdés, HOGYAN asszimilálódjunk? Vajta Vilmos cikke ezt a kérdést helyesén és szükségszerűen ve. (tette fel, de — amint a példa mutatja — a megfogalmazás nem volt egészen világos, ügy látszik cikkének ebből a részéből, mintha hajlandó lenne feladni magyarságát és gyorsítani a7. asszimilációt. Ha már elkerülhetetlen az asszimiláció, a mi feladatunk