Erős Vár, 1961 (31. évfolyam, 1-11. szám)
1961-11-01 / 10. szám
EROS AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA- Vol. XXV. Évfolyam — 1961. NOVEMBER - No. 10. szám. -LELKI MÉRLEG A KERESZT ALATT November utolsó vasárnapja most az egyházi esztendő utolsó vasárnapja lesz s ez mindig két irányban indítja el az ember gondolatát. A történeitii irány rögzíteni akarja az egyházi eV eseményeit, a mérleg iránya pedig számítást csináltat velünk. Az egyházi év vége arra kényszeríti az embelrt, ihogv üljön le az elmúlt év eseményei mellé, vegye pontról pontra szemügyre mindazokat az eseményeket, melyek történtek és ennek alapján állítsa fel a maga mérlegét. Mindkettőnek megvan a maga különleges áldása és jelentősége, de összefüggése is. Nem lelhet a kettőt elválasztani egymástól. Az egyházi esztendő arról beszél, hogy mi az, amit Isten cselekedett velünk ez évben, az egyliáz; év mérlege pedig azt mutatja mteg, hogy mi emberek mit cselekedtünk Istennel. Mind a kettő hozzátartozik a történelemhez is, meg a Olvasd: János ev. 13:44-50. mérleghez is. A jelzett ige a lelkimérleg irányába kényszerít bennünket. 1. A stagnálás a csőd kapuja. — Ha lelkimérlegem azzal az eredménnyel zárul, hogy terheim nem csökkentek, se nem nőttek, de bevételeim sem, tehát amik egy év előtt fennállottak, most is fennállauak, vagyis nem haladtam, — (azonban megtartottam azt a hitbeli és erkölcsi nívót, amely eddig is az enyim volt), akkor már csőd ellőtt állok, mert az állóvízben mindig ott van a poshadás. Így van ez a ielkiéletben is. Ha mi a lelkimérleg eredményeképen odajutunk, hogy a stagnálás megállapítható, akkor már tulajdonképen meg i® inindultunk a lelki csőd felé s csak idő kérdése, hogy azok a veszedelmes mik-i róbák, melyek megposványosították az élő vizet, mikor és miképpen fogják elvégezni pusztító munkájukat lelki- ii életükben is. Az álló élet a halál jegyese. Jaj, ha az egy házi év végén a mérleg eredménye az, hogy lelkileg ugyanott vagyok, ahol az esztendő elején voltam. 2. Növekedtem-® lefelé? Nem felfelé. Lefelé! Tudom, hogy vannak sokan, — magam is azok közé tartozom — akik elitélik az állandó lelki hőmérözés magatartását, mert veszedelmes, azt mutatja, hogy keresztyénségemben nem Isten a fontos, — bármennyire mondom is, — hanem én, az ember, nem a megigazulás a fontos, emelyet Isten cselekszik velem, hanem a megszenteiődésem a fontos, az, amit én cselekszem. Ellenben az is bizonyos, hogy az az ember, aki ennek tudatában el akarja vetni magától a gondolatát is annak, hogy szembe nézzen önmagával, önkritikát tartson s lelki mérleget készítsen, az az ember a fürdővízzel együtt kiöntötte a gyermeket is. Az írás azt mondja, hogy a keresztyén embernek növekednie kell. Nem szabad megállni! Fejlődni kell, csak az a kérdés, milyen irányban fejlődünk? Mert ez dönti el a kérdést. 3. Meg kell vizsgálnom az Isten igéjéhez való viszonyomat. Az idézett igeszakasz tulajdonképen igen szomorú dolgokat mond az igéről, meirt a megvetett és be nem vett igéről beszél. (49. v.) A lelkimérlegben igen konkrét kérdés jön felém: vájjon nincs-e ellenem panasza a bibliának, amely talán a fiókomban, vagy az asztalomon van, de kezembe ritkán került. Hányszor rövidítettem meg az Isten igéje számára rendelt időt? ! Vádol bennünket az elhanyagolt igehirdetés, el hanyagolt templom is. Minden alkalommal, mikor az Atya szólni akart hozzám, de én nem voltam hajlandó elmenni hozzá, meghallgatni őt, akkor nem a bibliát, a templomot, nem is a papomat vetettem meg, hanem — amint Jézus igen élesen és határozottan mondja, — az Atyát vetettem meg és az ő beszédét! (Folytatás a következő oldalon)
