Erős Vár, 1959 (29. évfolyam, 1-11. szám)

1959-01-01 / 1. szám

amerikai evangélikus elet- Vol. XXIII. Évfolyam - 1959. JANUÁR — No. 1. szám —

A szerencse, a sors és a gondviselő mennyei Atya

VANNAK “ SZERENCSÉS EMBE REK.” A szerencséjükben bíznak és a szerencséjükre tesznek fel mindent. Amikor reggel miunkára vagy hivatalba indulnak, kéményseprővel találkoznak, megnyomják a kabátjuk gombját és a napjuk szerencsés. Építenek a szerencséjükre és hisznek benne. De mégis a szerencsével játszó és szerencséjükben hivő emberek sem mindig szerencsések. A szerencse nem tesz senkit boldoggá, még kevésbbé megelédetté. Amit a szerencse ad, ritkán elégíti meg a szívet és tölti be a lelket. Már a régiek is tudták, hogy a szerencse szeszélyes “istennő’. Akármilyen ügyesen is ül valaki “Fortuna szekerén’’, előbb-utóbb vagy elragadják a lovak, vagy lebukik a szekérről. Hogyan alapozhatnánk életünket a szerencsére? Nem elég a szerencse — mondják —, komoly tudás és kitárté munka szükséges ahhoz, hogy életünket “szilárd alapokra” építsük. De vájjon ki tudja-e egyenlíteni a komoly tudás és a kitartó munka a szerencse változandóságát Elég erős és szilárd alap a tudás és a munka, amikor az élet és egyéni sorsunk nagy kérdéseiben válaszúihoz érkezünk? Nem éppen ilyenkor hagy el a szerencsénk és jutunk zsákutcába a tudásunkkal? Rábízhatjuk az életünket a szerencsénkre, tudásunkra és felkészültségünkre, kezünk sokszor szétfolyő munkájára?

AKÁRMILYEN SZERENCSÉS is vala ki, a sors is beleszól életébe. A sors titokzatos, megfoghatatlan, kiismerhet teilen. Nem lehet elkerülni, nem lehet kijátszani Hatalom, — pedig nincs sehol. Kezében tartja az embereket és játszik velük. Van és érzed, pedig se látni, se bizonyítani nem tudod, még kelyésbbé a

játékszabályait kiszámítani. Miért támadja meg egyik embert a rák, miért nem a másikat? És ha a kutatás ki is tudja mutatni a rák keletkezésének okait és ha fel is ismernénk, hogy kik azok köztünk, akik mintegy szüetésüktől fogva hordozzák a javakorukban rájuk támadó gyötrelme® betegség lényegét. — meg Menne oldva ezzel a magyarázattal az életük titokzatos ‘sorsa’? Honnétvan. hogy “az egyik felvétetik, a másik otthagyatik’’? (Mt 24,40). Hányán tapasztalták meg az utolsó félszázad izzókavargó. meglepetést meglepetésre halmozó. boszorkánykonyhára emlékeztető "sorsforduíatalban”. hogy milyen kicsiny és semmi az élet, milyen tehetetlen az ember! Egyiket könnyű őszi levélként kaipja fel a ‘vihar, megforgatja kegyetlenül és jó, ha valahol földet tud érni. Másikat tévestől csavarja ki vagy derékban töri ketté, mint amikor tornádó söpör végig a tájon. Sors volt? Kiszámíthatatlan, vak és kegyetlen sors? Játszanak a szerencse és sors az életünkkel? De mi a szerencse és ml a sors?!

SOKAN SZERETNÉNEK a szerencsétől és a sorstól a Gondviselés biztos révébe, vagy a Mennyei Atya megpihentető karjai közé menekülni. A titokzatos és kifürkészhetetlen, igazságtalan és irgalmatlan sorshatalmakkal szemben keresik az örök Jóságot, a sorsot igazságosan intéző Gondviselést s a gyermekei gyarló, ságát enyhe mosollyal elnéző Mennyed Atyát. Sokan vannak, akik így menekülnek a “valláshoz”. “Vallásos” emberek mindig voltak és mindig is lesznek. De mi az a “Gondviselés” és ki az a "Menynyei Atya”, akire számítanak Többek-e emberi elképzelésnél és van-e mögöttük '‘Valóság”? Tgazabb-e a rájuk támaszkodó “vallásosság’’ a szerencse'.ovagok könnyelműségénél és a sokoszor erőltetetten “férfias’’ megnyugvásnál, mellyel sokan a sors változásait és csapásait elviselni törekszenek? Hiszen az ember nemcsak kőből és fából tud magának bálványt, fétist faragni, hanem gondolati alkotásokkal is. A “Gondviselés” és a “Mennyei Atya” sem más, mint emberi vágyálom — ha nem Istenben ismerjük meg őket. Ha rájuk hivatkozunk, csak olyanok vagyunk, mint akik sötétben szakadék szélén járnak és olyan bozótban próbálnak megkapaszkodni, amelynek a gyökereit kimosta a víz: az ág, amelybe fogódzanak, kiszakad és a kö megcsúszik lábuk alatt. A “vallásosságunkkal” szakadékba zuhanunk. Ott, a szakadék mélyén jövünk rá — ha ugyan még van annyi időnk, hogy rájöjjünk, — hogy a vallásosságunk hiábavaló emberi igyekezet volt, olyan magunk biztosítása, mely éppen a kritikus pillanatban mond csődöt. Az Írás ezt a vallásosságot mondja bálványimádásnak.

KERESZTYÉN HITÜNK NEM ILYEN

bálványszerű “Gondviselésbe” vagypedig “Mennyei Atyába” kapaszkodik. Az az Isten, akit az ószövetség mint Teremtőt és a mindenség világfölényes Urát hirdet, felveszi ugyan magába azt is, amit gondviselésnek képzelünk és menynyei atyának mondunk. De több is, nagyobb is ezeknél, sőt egéeszen más Valaki. Or, aki rendelkezik a teremtett világgal, melyet titokzatos, a legélesebb elmék erejét is meghaladó törvények szerint alkotott és kormányoz. Nem lehet mikroszkópokkal megtalálni az atomok százezerszeresen felnagyított és gyarló elménk által csak gyanított (Folytatás a következő oldalon;)

T