Erős Vár, 1950 (20. évfolyam, 1-5. szám)
1950-01-01 / 1. szám
ERŐS VÁR 3 AMERIKAI LEVELEK. III. ‘Hulló falevelek vagyunk!’ Kedves Atyámfia! Lassan félesztendeje már, hogy szétválasztott bennünket az élet, a mi menekült magyar sorsunk. Az a négy esztendő, amit együtt szendedtünk át Ausztria és Németország lágereiben, alaposan egybekovácsolt minket. Nemhiába mondja a közmondás, hogy bajban derül ki, — ki az igaz s jó barát! így van, — minket is a sok szenvedés, bizonytalanság és nélkülözés hozott össze és úgy érzem, együtt maradunk, együtt vagyunk ezentúl is. Érzem ezt. Tudom, hogy gondolsz ránk, mint ahogy én is sokszor töprengek felőletek. Jó volna tudni a cimedet! Jó lenne, ha levelet kapnék tőled, — amelyben megírnád, milyen a sorsotok, egészségesek-e a gyerekek, Pistika, Gáborka és Juliska . .. Emlékszem, hogy szerettek engem, amikor ellátogattam hozzátok és párszem cukorkát vittem nekik. Abból a kis zacskóból,’amit a kisfiamnak adott az egyik cukor-nagykereskedő, aki a “protekciómat” szerette volna biztosítani a hivatalban, ahol dolgoztam. Pajtásom, pajtásom, kenyeres pajtásom, — én sem felejtem el soha, hogy Te is hasonlóképpen cselekedtél. A legnagyobb ínségek idején, amikor kenyérből sem kaptunk eleget a jegyre, — egyszer beállítottál a mi kis padláslakásunkba. Féltő gonddal csomagoltál ki egy kis papirosból valamit ... És a kisfiamnak adtad: “Edd meg kisöreg, — mondtad — nagyon finom, most hoztam belőle egy fundot Bajorból ...” A fiam akkor volt öt éves . . . Akkor kóstolta meg életében először a szalonnát . . . Most merre vagy? Kedves Atyámfia! Ha kezedbe jut véletlenül az “Erős Vár” és elolvasod ezt a levelet, akkor rámismersz és megírhatod, merre vetődtél . . . Kanadába, Délamerikába, Afrikába, vagy Ausztráliába? Mi ketten még sohasem leveleztünk egymással és tudom, kicsit hadilábon állsz a helyesírással. Sebaj! Csak irj. A te vasreszelőhöz szokott kezed írása a legkedvesebb lesz az én számomra. Tudod, hiszen ismersz. Emlékszel, mekkorákat nevettünk kettesben, amikor a finomkodó “hétszilvafás” ismerőseim egyik-másika elkerült és nem hivott meg többé engem a bizalmas és atyámbátyámos tarokk-partikra. Mert hiába pofozta őket össze a hazátlanságnak és nincstelenségnek minden keserűsége, — “lenéztek” a jóemberek, mert Te voltál és Te vagy az én legjobb Barátom! Azért szerettelek meg és azért keresem most is a te hü baráti kezedet, mert mindig őszinte és igazszivü voltál hozzám. Még most is arcomba fut a vérem, amikor eszembe jut, hogy sohasem kíméltél, a szemembe mondtad, amikor hibába estem. De, te is tanultál tőlem. Szép volt, — sajnos, elmúlt . . . Hogy találkozunk-e még? Ki tudja? Csak a Mindenható, akinek Igéje oly szépen simogatta a lelkünket a félig romokban heverő stuttgarti templomban, Kóts nagytiszteletü urunk prédikációi során. Kár, hogy a nagy kapkodásban nem adtam meg neked az uj címemet, — de remélem, hogy most megtalállak! Hulló falevelek vagyunk, Testvér! "Kit erre, kit arra sodornak a szelek . . ." És vájjon melyikünk jár jobban? Az élet, a mindennapi kenyér megkeresése mindenütt nehéz. Mostanában egyre többet gondolok németországi hónapjaimra, éveimre ... Ahol mi, magyar menekültek csak azért az egyért szenvedtünk szívesen, mert “. . . ha megcsendesül a világ, akkor innen akár gyalogszerszámmal is hazavánszoroghatunk Magyarországra ...” — igy mondtuk. Most tengerek választanak el bennünket egymástól, — de lélekben, a mi szeretett evangélikus hitünkben egyek maradunk, örökké jó'barátok! Isten éltessen benneteket az uj esztendőben is, szeretettel köszöntelek: SZEBEDINSZKY JENŐ. LUTHER MÁRTON BEJEGYZÉSE EGY BIBLIÁBA (1542-ből) “Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy!” ISTEN IGÉJE világosság, mely a sötétségben világit, vezet s még jobban ragyog, mint nappal. Mert a halálban nemcsak a Napnak, hanem az értelemnek világossága is kialszik minden bölcsességével együtt. Itt aztán híven világit előre az örök dicsőséges életbe Isten Igéje, az örök Nap, amelyet csak a hit lát és követ.
