Erős Vár, 1949 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1949-03-01 / 3-4. szám
14 ERŐS VÁR KIÁLTÁS A KÖDBEN Irta: Cséjei Este indult ki a városból és ködbe rohant a vonatunk. Belefurta magát az éjszakába. Az ablakaira rátapadt a homály. Belül álmos fényt hunyorgatott a gázlámpa. Szemben velem három egészen fiatal leány ült. Gyerekarcukat pirosra festették. Hajukat vidéki fodrász égette göndörré. Körmükön égett a festék. Mozdulataikban és beszédükben még gyermekek voltak, csak a tekintetükbe ült ki valami kiváncsi fény, kutatva minden szemen valami jelt, ami az ő szépségüket méltányolja. Az ablak mellett sasorru öreg német ült. cigarettázott és amig a lenyelt füstöt emésztette, nyelvével a szájából kisárguló fogaival játszott. Volt valami komikusán szomorú ebben a furcsa szórakozásban. Nekem a Prédikátor Könyve jutott az eszembe; “És megrogynak az erős férfiak és megállanak az őrlő leányok, mert megkevesbedtek és meghomályosocTtak az ablakon kinézők.” Éleset sipitott a vonat és csikorogva állott meg egy hunyorgó szemű őrház előtt. Valaki felrántotta az ajtót. Friss levegő csapott be a kocsiba. Uj utas ült le a vén német mellé. Mérgesen figyelt fel a karvaly tekintetű öreg, és mint a gyermek, akit játék közben megzavartak, haragosan parancsolta szegény meggyötört fogát ajkai közé, megszűnvén játszani vele. Egyszerre három szempár tekintete reflektorozta meg az uj arcot és hullott vissza róla, mert aki bejött, nem volt sem német, sem amerikai, hanem “auszlander” volt (külföldi) Idegen volt, hazátlan árva, senkifia, magyar; mint én.... Mi rögtön megismertük egymást. Kezet fogtunk. Lassan kezdtük a beszédet. Hova való? Hogy került ide? Van-e még valaki magával? Mindig igy kezdjük. Sokszor nem is jutunk tovább. De most a jövevény lassan beszélni kezd; neki még van mondani valója, hiszen még csak 21 éves. “Mindig repülő akartam lenni”, — mondja. “Alig lettem 16 éves, jelentkeztem a magyar repülőknél. Nem vettek fel. Azt mondták, menjek haza az anyám szoknyája mellé. Valakitől azt a tanácsot kaptam, hogy menjek el a német parancsnokságra, azok felvesznek, egy év alatt kiképeznek és mint kész pilótát engednek viszsza a magyarokhoz. Ott bezzeg nyájasan fogadtak. Még aznap felöltöztettek. Másnap indultunk Bécsnek. Jóformán el sem búcsúzhattam senkitől és már renült velem a vonat Németországba. Nem repülő-iskolába, hanem SS-kaszárnyába. Másnap reportra jelentkeztem. Elmondtam, hogy otthon mást Ígértek nekem és hogy én nem akarok SS-katona lenni. Leszidtak, bezártak. Mikor kieresztettek, megszöktem.” Beszéde nyomán feltárul egy fiatal élet eltiport ifjúsága. Hetekig jóformán étien bujdosik a bajor hegyek között. Mikor már azt hiszi, hogy megmenekült, újra elfogják. Megkorbácsolják. Egy tiszt szembeköpi. Mikor már nem bírja tovább a megaláztatást, egy felsőbbségében kéjelgő altisztnek az arcába sújt. Halálra ítélik. Csillagos éjszakán hurcolják ki a fogház udvarára. Ötven rabot állítottak akkor a falhoz. Már felolvasták előttük a halálos ítéletet, — az utolsó percben azonban kegyelem érkezett az ő számára. Még sokat beszélne, de újra lefékez a vonat és neki menni kell. Elbúcsúzunk. Ismét egyedül maradok. A vén karvaly fellélegzik. Rágyújt és kedélyesen újrakezdi a játékot rossz fogaival. A három lány is lecsendesedett. Kettő harisnyát köt, csak a harmadik ábrándozik messze révedő tekintettel. Felnyög a vonat, megrázkódik acél teste és tovább fúrja magát a ködbe, az éjszakába. Elgondolkozom. Nehéz nyugatos magyar sorsunk sötét tragédiái kisértenek. Az ablak négyszögében arcok jelennek meg. A százados, akinek a temetésén csak a felesége meg én voltunk jelen. Aztán egy fiatal anya néz rám, aki ott halt meg az egyetlen szobában és két kis ijedtszemű gyermeke nem tudta megérteni, miért zokog az apjuk, mikor a mamájuk ott fekszik és alszik a kis díványon. Aztán honvédsapkás magyart látok, aki a ködben az utcasarkon csonkolt kezét és lábát mutogatja, hogy pénzt dobjon feléje a könyőrület. Majd egy r>n lén ki a temetőből. Az emberek nem fogadták be: csak kriptában találtak lakást. A halottak nem zavarták őket. Aztán az ablak mögötti sötétből komor szempár mered felém, kuszáit arcvonások közül. Alig ismerek benne magamra. Maga az édesanyám sem ismerne meg. — Miért is jöttünk ide?! Minket a szüléink küldtek, hogy mentsük a gyermeket, kinek ártatlan élete drága nékünk. A századost a parancs hozta. A két ijedt szemű gyermeket az anyjuk. Ezt a legényt meg az álma a mesebeli griffmadár után, amit ma repülőgépnek hívnak. A kriptás magyarokat biztosan a halottak idézték meg. Itt pedig ebben a kegyetlen nyugati pusztaságban ködbe jutottunk. Ködben pedig erőtelen a kiáltás és nem lehet előre menni. Lám most is lefékez a vonat. Valahol tilosra áll a jelzőlámpa. Pedig sietni kellene, mert elrepül az idő. Amig igy sötét látások gyötörnek, fény jelenik meg az ablakon. Valaki magasra tartja a lámpást. Utat mutat és lassan elindul a szerelvényünk. Magyarok Amerikában és Kanadában! Kigyult testvéri szivetek. Emeljétek magasra a lámpást: lelketek könyörületét. Mert köd van itt. Halálos köd. És még vannak, akiket lehet menteni.