Erős Vár, 1949 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1949-01-01 / 1-2. szám
ERŐS VÁR 13 VÁNDOROK — Komor tragédia a fogolytáborok életéből — Már otthon olvastam könyveit. De csak itt a bujdosásban ismertem meg személyesen. Professzor urnák hivta itt mindenki, mert nagy múltúnk tanítója volt. Attiláról, a hunok Csaba királyfiáról zengett több mint egy könyvtárra való hősi történetet. Itt azonban már nem irt és nem álmodott. Az a vihar, amely a mi életünket összetörte, ide dobta őt is, ebbe a bajorországi fogolytáborba. Az Urnák 1946-ik esztendejében kaini bélyeggel a homlokunkon, nem volt idő belefelejtkezni a múltba. Ettünk és enni kellett, dióhéj nyi vastag falu baraklakásunkba befújt a szél és tüzelni kellett. Nem volt idő a szellemi munkára. A legközelebbi falu tiz kilométerre volt tőlünk. Oda kellett menni mindennap, mert ott voltak az üzletek. A péküzletben, ha jókedvében volt a Frau, akkor lehetett tőle kapni jegy nélkül is egy fél cipót. Bizony korán kellett otthagyni az ágyat, hogy a kipihent, jól táplált Fraut mosolygós kedvébe kapjuk. Az volt a helyzet, hogy versenyeztünk a koránkelésben, mert egy ilyen váratlanul hazavitt cipó otthon sok örömet szerzett. így mások örömét vadászó kőrútjainkon sokszor találkoztunk. — Békesség Istentől, Professzor ur, — mondtam ilyenkor. — Adj Isten, — felelte ő. Megálltunk, kezet fogtunk. Ledobta hátáról az üres hátizsákot. Sáros, félretaposott katonacsizmájával toppantott egyet. Derűs mosoly jelent meg komoly arcán. A Lélek derűje ült ki tekintetére, amely akkor is tud mosolyogni, ha bolondul kapál az elfáradt szív. — Jól mondod, öcsém, — felelte, miután alaposan kiszuszogta magát. — Azóta, hogy őseink erre jártak, ezer év úgy repült el fejük felett a mi jó voltunkból, hogy sem tatár, sem török nem látogatta meg őket. Most az Amik pedig úgy verték meg a világot, hogy átrepültek a fejük felett. Aztán rágyújtott szagos buriánból preparált dohányára. Felrántotta vállára az üres tarisznyát és megindult szaporán neki a hegynek: cipóért, fáért, lefölözött tejért, mert igy diktálta árva életünk gonosz kedvű mostohája, a Sors. — Hát ilyen volt akkor a mi bujdosó életünk és igy élt akkor a mi Professzorunk. Három ember tartozott még hozzá: tiz éves fia, felesége és anyósa. — Egy késő nyárvégi este sápadtan, feldúlt arccal szaladt hozzám a Professzor ur. — Segíts a fiamat megtalálni, — kiáltotta, — mert elveszett! Azt az estét sohasem felejtem el. Vihar volt készülőben. A lehulló véres fejű nap üstöké gyanánt sötét viharfelhők gomolyogtak az égen. Mintha valkürök vagy boszorkányok rohamozták volna az erdőt: vészesen nyögtek a meghajló fák. Jajgatott a barakok bádogfödele. Valóban ítéletidő lett. Ércesen csattant bele az elemek kísérteties hahotájába az érckolomp, amelyet téptem és vertem, hogy gyorsan összegyűljenek a férfiak. Egy negyedóra alatt együtt is volt nyolcvan ember. A vihar is elszáguldott a fejünk felett. Átféstültük pászmásán az erdőt. A közeli tájakat. Kutatásunk belenyúlt a késő éjszakába. Végigjártunk minden bokrot, megkerestünk minden puha mohaágyat, csűrt és udvart azon a vidéken. De a gyermeket azon az éjjelen nem találtuk meg. Három nap múltával akadtak rá a Profeszszor ur egyetlen kicsi fiának a hullájára. Kidobta a völgyben kanyargó patak. A kis halott nadrágja zsebében átázott noteszt találtak. Kusza, szétmálió gyermeki irás sorai közül alig lehetett kiolvasni egy pár mondatot. “Édes jó Anyukám, — én elmegyek, hogy Ti ismét tudjatok boldogok lenni és legyen jó fehér kenyér az asztalon és ismét rendes ruhában járjon Édesapám.” — Úgy volt, hogy a Professzor uréknál is sokszor szó esett a régi szép időkről és a reménytelen jövőről. Hallotta a gyermek, hogy milyen szép volt az élet, mikor ő még köztük sem volt. Kis együgyü eszével, de hős gyermeki szivével azt hitte, hogy ismét olyan szép lesz szülei élete, mint volt a múltban, ha ő nem lesz köztük. Elhatározta tehát, hogy világgá megy. Azon a viharos estén indult útnak, de csak a tábortól három kilométerre futó patak kis hidjáig ért. Ott megállt és a hidról nézte a tova repülő aranyos vizcseppeket. Onnan alulról egy kis fiú nézett fel rá. Olyan volt mint ő, csak aranyos ruhája volt, fénypalást ragyogott a vállán és egy nagy palota kapujában állott. Az hivta magához a kicsi vándort. Szinte már hallotta varázslatos beszédét is: “Ha idejösz, nem fogsz éhezni, fázni, neked is lesz aranyos ruhád.. A vad szélben a halál csapott rá a hidra. Felemelte az elvarázsolt gyermek könnyű testét és mint gyilkos kamasz a madárfiókát, bedobta őt a hullámok közé ... — Hogy eltemettük, hetekig nem mertem a Professzor ur arcára nézni. Felesége hosszú időkig egyik ájulásból a másikba esett. A kis hős bujdosó eltemetése után az élet nálunk újra kezdődött. A Professzor urék megváltoztak. Csendes, zárkózott emberek lettek. Sokszor láttam őket esténként, amint az erdőszélen álltak s messzenéző szemmel kutatták a völgyet. Azt a kicsi ösvényt, ahol feltűnik az ember alakja, ha a táborba jön. Egyszer aztán utrakeltek. Titokban indultak el. De hozzám eljöttek búcsúzni. Nagy horizontokra tágult tekintettel indultak útnak és akkor ismét láttam a Professzor urat mosolyogni. Talán azért mentek el, hogy megkeressék a gyermeket,
