Erős Vár, 1948 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1948-12-01 / 12. szám
ERŐS VÁR 3 ÖTÖDIK D. P. KARÁCSONY Irta: Varga László, ev. lelkész 1944-et Írtak. Pusztító orkánként zúgott végig édes magyar hazánkon a háború fergetege. Aki csak tehette menekült előle. Ki ide, ki oda rejtőzött. Olyan volt ebben az időben ez a gyönyörű ország, mint egy megzavart hangyaboly, melynek lakói kétségbeesésükben nem tudják hova fussanak. Karácsony tájára az ország nagyobb felén szántott már végig a hatalmas fergeteg, a nyugati végeken pedig egyre szaporodott a menekültek száma. Engem Pozsonyban talált ez a karácsony, ahova az ünnep előtti nap déltáján futott be vonatunk, melynek továbbítására az nap már nem volt remény. A hosszú vonat telve volt katcpnákkal, polgárokkal és gyermekekkel, akiknek lelkére csodálatos súllyal nehezedett a karácsony estéjének közeledése. Felületes szemlélő a külsőségek hiányát fedezte fel ebben a tényben én azonban láttam a meggyötört lelkekben égni a vágyat a legnagyobb karácsonyi ajándék, a “békesség” után. i Amikor bizonyossá lett, hogy ott töltjük a napot sőt éjszakára sem valószínű továbbmenetelünk, összebeszéltem a vonat parancsnokával és bementünk a városba- A Tnagyar szociális egyesülethez kerültünk, amely már akkor teljese felkészültséggel várta a menekült magyarokat; Nagy szeretettel fogadtak bennünket és el is \ láttak minden földi jóval úgy, hogy két utánunk jövő baj társnak kellett segíteni kihozni a csomagokat az elég messze fekvő teher pályaudvarra. Amikor a waggonban kesergő testvéreink megláttak bennünket, nem akartak hinni szemeiknek. Fel is derültek a szomorú arcok! Néhány perc alatt díszbe öltözik a meztelen karácsonyfa, melyet közben a közeli erdőből hoztak katonáink, alatta pedig megterül a karácsonyi asztal. Mire leszáll az est, a boldogság örömkönnyei csillognak mindnyájunk szemében. . . . Körülálljuk a fát... felcsendül az ének, melyet mindnyájan tudtunk. Száll az imádság . . . szól az Ige s halljuk a boldog karácsonyi üzenetet. . . . Ma született nektek a Megtartó. . . . Elszorulnak a szivek, megered a könnyek áradata és csodálattal érzi a kicsi közösség a karácsony legszebb ajándékát, mely a Megtartó születésében jelent meg a világnak s nekünk mindnyájunknak. . . . Utána csendben beszélgettünk, gondolatban mindenki otthon járt és az elmúlt karácsonyok egy-egy feledhetetlen emlékét beszélte el. . . . Mire eljött nyugalom ideje, elfelejtette mindenki, hogy Wagonban van, de meg azt is, hogy holnap ki tudja hová s merre visz útja, csak azt érezte, mintha egyesült volna lelkünk a karácsonyi angyalok hozsannájával és boldogan zengené éneküket: “Dicsőség a magasságos mennyekben Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!” Nem tudom hol s merre vannak ezek az utitársaim, azt azonban biztosan tudom, hogy ezt a karácsonyt nem fogják elfelejteni soha. . • . Másnap tovább indultunk. A karácsony feledhetetlen ajándéka uj erőt adott a bizonytalanság utján való további vándorlásra. Teltek, múltak a napok, hol mentünk, hol pihentünk, itt-ott napokra, másutt hetekre raktuk le sátrainkat. Utaztunk vonaton, autón, szekeren, gyalog . . . aludtunk fehér puha ágyban, vasúti várótermek kemény padozatán, csűrök mélyén, kazlakban és én nem is tudom hirtelen felsorolni hol. Ettünk levest, kenyeret, erdei bogyókat, konserveket, gyökeret, répát, babot, borsót és mindent ami megehető volt. . . . Sok baj, gond, nélkülözés és hányattatás között elközelitett a második karácsony is. A sebesfolyásu Dráva partján az afraitzi hegyek tövében táboroztunk akkor. Itt saját kezűleg készült s inkább ólakhoz, mint házakhoz hasonló tákolmányokban laktunk. • . . Leesett már az első hó; vártuk a karácsonyt. . . . Karácsonyfában volt választék bőven. Igaz, nem igen volt reájuk mit akasztgatni s mégis “Mikor az est leszáll s beáll az éjszaka, föltetszik hitünknek hajnalszép csillaga ...” A meg nem nevezhető deszka és papír tákolmányok templommá változtak, ahol szeretet töltötte el a sziveket, amelynek birtokában szinte hallani véltük itt is mint egy évvel előbb a waggonokban a karácsonyi angyalok hozssannáját s reménykedő szivünk boldogan tölt el annak visszhangjától! Két karácsony volt még azután, melyeket csaknem azonos körülmények között ünnepeltünk. Rendezett táborban, szabványos barrackokban laktunk, állandó jellegű életet éltünk, mely ugyan távolról sem közelítette meg az otthoni kereteket. Külömbség talán az volt e két karácsony között, hogy az elsőn (1946) még egészen hazafelé szálltak gondolataink, a másodikon (1947) pedig, már inkább nyugat felé tekintgettünk. Ebben az állandó jellegű életben rendszeres előkészületek folytak a karácsonyi ünnepekre is. Készült reá mindenki, készültek kicsinyek és készültek a nagyok egyaránt. Készültünk külsőben, de nem igen készültünk bensőben. Volt is szép karácsonyi ünnepünk • . . hasonló a régiekhez, amelyen ajándékokkal, leleményesen feldíszített karácsonyfákkal, összetartalékolt vagy otthonról, esetleg nyugatról kapott eledelekkel, társas összejövetelekkel, sporttal, színházzal, testi és világi szórakozásokkal, de sokkal kevesebb, talán sémi békességgel. Az otthoni élet kisértései ismét felülkerekedtek, amelyek teljesen elzárták a szivekhez közeledő békesség fejedelmének útját. E