Erős Vár, 1948 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1948-02-01 / 2. szám
ERŐS VÁR 5 BETŰ ORSZÁGBAN Közismert dolog, hogy amikor egy német ember beszél magyarul, akkor annak kiejtése magyar fülünknek idegennek hangzik. Mi magyarok is rossz hangsúllyal gyúrjuk a német nyelvet. A két nyelv kölcsönösen nehéz a másik nemzet fiai részére, ami bizony it ja, hogy sem a magyar nem rokon a német nyelvhez, se az a magyarhoz. Másképen áll ez a finn nyelvvel. Magyar ember egy év alatt úgy megtudja tanulni, hogy nincsen semmi idegenes kiejtése. Mikor egy évi finnországi tartózkodásom kapcsán egy magyar kiránduló csoportnak tolmácsoltam finnről a finn uj ságiró kérdéseit, akkor az uj ságiró végül is megkérdezte tőlem, hogy mikor és hol tanultam magyarul! Hogy olyan elismerésben részesültem, bizonyítja, hogy a finn kiejtésem nem hangzott a finn ujságiró számára idegenszerünek. Mikor 8 évvel ezelőtt Észak-Kinában a vasúti kocsiban finnül, vagy magyarul beszéltünk, akkor a kínaiak és japánok fülét rögtön valami ismerős hangzás csapta meg. Azonnal észrevették, hogy az a beszéd, amit mi folytattunk se nem német, se nem angol, hanem valami, ami az övékével rokonszerü. A kinai nyelvvel ugyanúgy jártam, mint a finnel. Természetesen a kinai nyelvet nem tudtam megtanulni olyan gyorsan, mint a finnét, de mégis kezdettől fogva volt valami rokonszerü. Ami az angol számára olyan nehéz, pl. az ö, ü, dzs, hangok, a mi számunkra természetesek. Úgy látszik, hogy a végtelen eltérések ellenére is a kinai és a mi nyelvünk szerkezetében van valami közel álló. Nem magamat akarom dicsérni, amikor idézem egy kinai állítását, aki kinai beszéd-tudomásomra mondotta, hogy “még soha nem hallott külföldit igy beszélni kínaiul.” Ez az állítás se nem szorgalmamat, se nem képességemet bizonyítja, hanem azon állításomat igazolja, hogy turáni nyelvünk valamennyire rokonságot mutat annak az ősi népnek a nyelvével. Érdekes lenne kutatni, hogy van-e valami kapcsolat a kinai képírás és az ősmagyar rovásírás között, mert tudjuk, hogy a mi magyar őseink tudtak írni már az előtt is, mielőtt a latin betűket használatba vették volna. A magyar nyelv egy idegen ember számára nehezen megtanulható nyelv. Épen úgy a finn is. De a kinai nyelv a legnehezebb valamennyi között. Aki csak látott kinai betűket, az elszörnyed tőle. Én is, amikor először megláttam a négy, öt, tiz, húsz, sőt huszonöt vonásból is összetett ákombákomszerü kinai képjelet, akkor azt gondoltam, hogy sohasem tudok megbirkózni azokkal. Mert van ám belőlük sok ezer. Pár ezret ismerősként üdvözölhetek, de még sok időbe fog kerülni, mire kinai irodalmat is könnyen tudom majd olvasni, mint a kinai Bibliát. Amikor Kínába mentem úgy gondolkoztam, hogy én nekem sohasem kell kinai titkár, én magam fogok kinai leveleket Írni. De e tekintetben csalódtam. Be kellett érnem elődeim gyakorlatával, hogy én is diktáljam a kinai leveleket. Olvasni kínaiul kínos feladat. írni pedig egyenesen rettenetes. Mert a kinai jeleket még csak nem is ceruzával, vagy tollal Írják, hanem finom szőrből készített ecsettel. A papír is igen vékony, sárgaszinü, épen olyan mint évezeredekkel ezelőtt, amikor a kinaiak feltalálták (mert ők voltak azok, akik legelőször gyártottak papirt a világon). A kinai gyerkőcök kicsiny koruktól fogva gyakorolják az ecset tartását és egy-egy jelet tízszer, százszor s talán ezerszer is leírnak gyakorlatképen. így lesz azután a kinai irás szinte a vérükké. Külföldinek, még egy magyarnak sem, nincs ahhoz felnőtt korában ideje. Egy kinai gyerek épen az irás miatt legalább két évet vészit a magyar gyerekhez viszonyítva. Feladata annyival nehezebb. Ezer és ezer képjelnek az alakját kell emlékezetében tartania, hogy azt papírra tudja vetni. Valaki azt mondotta, hogy a kinai nyelvet az ördög találta ki, hogy a misszionáriusok soha ne tudják azt igazán megtanulni és hogy soha ne tudják azon a nyelven igazán közel vinni az Isten Igéjét a kinai néphez. Akármilyen nagyon voltak is a nehézségek az Isten Igéje a kinaiak rendelkezésére áll az ő saját nyelvükön már több mint száz éve. Az ákom-bákom képírás is a kinaiak szemén keresztül a szivükhöz viszi az Isten szeretetét. Kis hanglejtés, kissé felemelt, vagy sülyesztett hangmagasság ugyanazon kiejtésű szónak tökéletesen más értelmet adhat. Sokszor váltak külföldiek ilyen módon nevetségessé. Például MIEN jelent gyapotot, máskép hangsúlyozva ugyan az a szó tésztát jelent. Vagy egyszer, amikor pirospaprikát akartunk vetetni, a bevásárló gyertyát hozott. Jóllehet a két szó nem azonos, mégis gyertyának értette, mert nem akarta elhinni, hogy egy külföldi ember paprikát akarjon enni. Sokféle a nehézég, amit a kinai nyelv okoz és amivel a misszionáriusnak meg kell küzdenie. De bizonyságtevésében nincs magára hagyva. Isten Lelke áldott Lélek, aki Kínában is segítségünkre siet. Nem jelenti ez azt, hogy a misszionáriusnak nem kell szorgalamasan gyürkőznie a nyelvvel, hanem azt, hogy minden jóakaratunk ellenére is be kell látni, hogy a kinai nyelven való ige-hirdetés embert meghaladó feladat. De ahol az ember ereje csődöt mond, ott megtapasztalja a misszionárius, hogy “elég néked az én kegyelmem.” Kunos Jenő
