Erős Vár, 1948 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1948-01-01 / 1. szám

XVII. ÉVFOLYAM

PITTSBURGH 7, PA. 1948 JANUARY

1-IK SZÁM

GONDOLKOZZUNK CSAK EGY KICSIT

(Különösen presbitereinknek ajánlva.)

A maradi emberek ajkára adták itt Amerikában azt a mondást, hogy az ő válaszuk mindenre ez: “Túl későn, túl kicsit.” Amig rajtunk kivül eső ügyekről van szó, akkor legfeljebb sajnáljuk ezeket az embereket s úgy egy kicsit meg is vetjük őket.

Amerikai magyar evangélikus egyházaink között is sokszor esik szó arról, hogy milyen jó lenne, ha egy kissé közelebb kerülnénk egymáshoz. Az Amerikai Magyar Konferenciát tulajdonképpen éppen közös ügyeink elintézése céljából alakítottuk meg. De valahogy nem érezzük, hogy összeforrasztott volna bennünket. Mintha rajtunk is erőt venne a csüggedt s közönyös emberek hangulata: “Túl későn”.

Kétségtelen, hogy sok mindent el lehetne mondani, ami igazolná azt, hogy lekéstünk és kevesen maradtunk, de a múlt hibáinak feltárásával legfeljebb annyit érnénk el, hogy megmondanánk egymásnak: “te milyen keveset tettél, te viszont mégcsak annyival se próbálkoztál.”

Ennél sokkal egészségesebb dolog azonnal hozzálátni dolgainkhoz s tenni annyit, amennyit tudunk és amit meg kell tennünk. S ezen a téren első dolgunk az, hogy a tavaszra esedékes konferenciára készüljünk fel. Legyen az csakugyan a testvérszivek találkozója, egy cél munkásainak bölcs megbeszélési alkalma s egyúttal a cselekvés útjára való lépés ünnepe.

Necsak lelkészeink jöjjenek el egy immelámmal támogatott egyházi engedéllyel, hanem jöjjenek el presbiteri kiküldötteink is, akik felkészülten hozzanak olyan terveket, amelyek megvalósíthatók és közös érdekeink számára célszerűek. Presbitereinknek éppen olyan felelősség nyugszik a vállain ezen a téren, mint lelkészeinknek. Viszont igen szomorú az, amikor közös konferenciáink nemes határozatai megbuknak azért,

mert gyülekezeteink nem hajlandók támogatni vagy elfogadni az ott hozott határozatokat, mert azt a “lelkészek maguk hozták.”

Mélyen elszomorító tény az, hogy híveink, sőt vezetőink se ismerik egymást. Egyházi lapunkban egyetlen egyszer se szólal meg a hívek véleménye vagy akarata. Szinte kétségbeejtő, hogy az amerikai magyar evangélikusság egyetlen közös ügyet se épített még ki. A közös vállalkozásnak tekintett Erős Vár is olyan, mint egy árva gyerek, akit hol az egyik, hol a másik lelkészünk fogad be otthonába. Nincs egy valamire való anyagi alanyunk, amiből a legkomolyabb ügyre áldozni tudnánk.

A Németországba szorult lelkészek írtak hozzánk, hogy adjunk egy kis kenyeret, mert helyzetük kétségbe ejtő. S ime nincs annyi közös pénzünk, hogy egyetlen csomagot adjunk 12 lelkésznek. Miért? Talán a mi népünk lenne a legutolsó az összes kivándorlók között, akik vagy koldus szegények vagy kőszivüek? Egész bizonyos, hogy nem. A baj ott van. hogy nem tudunk egymáshoz beszélni, nem tudjuk egymás fülébe súgni, “testvér ime erről volt zó, most kell cselekednünk” Nem ismerjük egymást s ha valamelyikünk szószólójává szegődik egy ügynek, azt kérdezzük, “ki ő és mit akar”?

Presbiter Társaim, szóljunk hozzá a kérdéshez. Mit kell tennünk, hogyan tehetjük a Magyar Evangélikus Konferenciát életerőssé s olyanná, amelyik egyetemes magyar evangékus érdekeinket szolgálná. Az Erős Vár szívesen vállalkozik a hozzászólások közlésére, felvetett jó ügyek támogatására. Csak szólaljanak meg a hangok egyházunk néma berkeiben. Azután pedig tegyük a tavaszi konferencát olyanná, amelyik csakugyan az alkotásnak és az életnek bizonyságát hordja magán.