Erős Vár, 1945 (15. évfolyam, 3-12. szám)

1945-11-01 / 11-12. szám

1945 NOVEMBER-DECEMBER ERŐS VÁR 11-IK OLDAL gé rejtőzve, hogy várta, leste, nézte, számlálta, kik jöttek a szánon és hányán? Négyen vol­tak; az apa, a lánya, meg a fia és a kocsis. — Erre a kis szánra nem is férne rá több — mondá magá­ban Péter ur s amikor elfor­dult az ablaktól, az arca sokkal haloványabb volt, mint az imént, mikor odasietett. Pedig most a leáldozó nap bucsufé­­nye is olyan rózsaszinü vilá­gossággal reszketett az abla­kon. Leült; megnézte az óráját; a faliórát is, a zsebórát is. De siet­nek ma ezek; még pedig ma milyen világos odakünn! A hó­világ teszi. Megint uj száncsörgés! A Hol­lósék! Hogy ott termett megint az ablaknál! Azok is négyen voltak. Az apa meg a két fia, meg a ko­csis. Hej pedig ez jó nagy szán volt! Akár két gyerek is elfért volna még benne. Eezeknek még utánok is né­zett. Nincs-e ott még valaki az első ülésen, akit eddig talán csak a Hollós szomszéd nagy bundájától nem lehetett észre­venni? ... De nem volt. — nem látott mást senkit. Csak azt látta, hogy amint a szán arra csörög a Hollósék háza felé: a megérkezett gyerekek messziről hogy kapkodják le a fejükről a süvegeket hogy integetnek azoknak, akik a tárt kapuban állnak, már messziről kitárt karokkal. Visszatántorodott az ablak­tól Mintha egy pillanatra el­homályosodott volna szemei előtt a világ. A hó vakitó fé­nye tehette. Meg kellett fo­gódznia a karszék támlányá­­ban. Azután megint megnézte az órákat. Hogyan késnek ma ezek! Mind a kettő ötödfelet mutat, pedig odakünn már öreg este van. Vette a bekecsét, elment a fa lusi kaszinóba a szokott tarokk­partira. A kompánia még nem volt együtt egészen. Négyes tarok­kal játszottak rendesen, öten; sorban egymás után az egyik a király volt, az osztott. Négyen már összevergődtek, hozzá is akartak fogni rögtön. Ekkor lépett be Hollós szom­széd. — Odahaza kerestem uram­­bátyámat — mondá Péter ur­nák, — de ide utasítottak. — Csókolgatja a Sándor a kezeit, boldog ünnepeket kí­ván, meg itt küldi a bizonyit­­ványát. Átadta. Péter ur kibontotta az első harmadi értesítőt; sze­mei végig futottak az osztály­zaton; s nincsen fiatal leány, akinek kezében az első szerel­mes levél jobban remegjen, mint az apáéban most ez a féliv papiros remegett. Csupa merő kitűnő volt ab­ban, tetőtőf-talpig; még a né­met nyelvből, de sőt még a mennyiségtanból is. — A tanárok nem győzik di­csérni — tévé hozzá Hollós szomszéd ur, — hanem az ar­ca egy kissé meg is halványo­dott. i ' * No —mondá Péter ur az ér­tesítőt zsebre téve — úgy lát­szik, szorgalmas. Most az egyszer nem tette hozzá: A rossz kutya! Leült tarokkozni. Hanem fur­csa parti volt ez a mai. Az egyik játék emlékezete soká fennmaradt a kaszinóban. Bánki Péter ur — pedig hi­res tarokkista! — kimondta a tous-lestroist. Az egyik ellen­fél nagyot nézett, aztán kivágta rá, hogy: — Kontra tous-les-trois! — Rekontra! — Rerekontra! Az egyik ütésnél Péter ur elüti a nagy tarokkot a hu­szonegyessel, de az ellenfél har sány hahotával levágja a skiz­­zel. — Hahaha! Péter bácsi ki­mondta a tous-les-troist skiz nélkül! Elnézte a pubot skiz­­nek! Hahaha! Soká tartott a nevetés. Még a Szeles kasznár is résztvehetett benne, aki ma es­te valamivel későbben jött be a szokottnál. Mikor ő meg­érkezett, már akkor az ötös kompánia együtt volt teljesen. Oda ült a játszók mögé, Bán­ki Péter ur mellé; úgy látszott, valami mondanivalója van az öreg urnák. Megvárta, amíg az osztás arra került. ' — Tekintetes ur — mondá most súgva, amig Péter ur nem volt a játékkal elfoglalva — nem erőlteti meg magát a Sándor túlságosan? A’szondják, hogy valami kis adóssága van; de maga akarja eltörleszteni. Két kisebb gyereket tanít egy pár forintért havonkint; az egyik tanárja meg valami könyvet akar kiadni, a Sándor másolja; egy árkust tiz kraj­cárért. Petróleumot is többet eléget mellette, mint ameny­­nyit megkeres. Hát még az idő, meg az egészség! Ezalatt lejárt a játék, a má­sik kompánista osztott, megint Péter ur került a játszósorba. Pompás kártyája jött! Majd ki­köszörüli a csorbát most! — Ultimo; — kiáltott fel ke­ményen. Nem merte senki megkont­rázni. Csak úgy dőlt a sok ütés egymás után. Négy király, — minden! Péter ur szemei úgy odata­padtak arra a pagátra, hogy azon kívül se látott, se hallott! De mégis hallott. Hallót me­gint egy rettenetes, jóizü nagy nevetést az egész körben, amelyre ijedten kapta fél a fe­jét. A többi társak mind kiját­­szották már minden kártyáju­kat; egyedül Péter ur kezében rekedt ott még egy kártya — a diadalmas pagát! Megesik az ilyesmi, amikor három kártyát vesz fel a ta­lonból ,aztán szórakozottságá­ban csak kettőt skartiroz he­lyette. No ma nem megy a játék; malőrje van az öreg urnák. Fel is szedte nemsokára a sátorfáját, haza ment. Jóval korábban, mint rendesen. Az utcán még két-három betlehemes csoporttal talál­kozott, akik ma mind azzal a szép karácsonyi üdvözlettel köszöntötték: — Dicsősé,g a magasságban az Istennek, a földön békesség és az emberekben jóakarat! Oly szivrehatóan hangzanak e szép szavak, főleg igy kará­csonykor. Hazajutott. De most az egy­szer nem nézett be először az istállóba, amint rendes szoká­sa volt, hanem bement a szobá­jába, gyertyát gyújtott, levelet irt. Ezzel együtt fordult ki az­tán az istállóba. — Márton, alszol? — kérdé amint benyitott s a meleg is­tállóból egész gőzfelleg csapott ki rá a hideg levegőre. — Én? —szólalt meg egy hang valahonnan — ’sz tudja a tekintetes ur, nem alszom már három esztendeje. Nem tudok. — Fogj be holnap hajnalban a festetlen szánkóba, aztán eredj be a városba egy kősó­ért. — Kősóért? — kérdés Már­ton hangja, nagy meglepetés­sel — ’sz nincs egy fertályesz­tendeje, mikor kettőt hoztam egyszerre! — Ne okoskodj! Itt az ára ebben a levélben; ezt a Sándor kezébe add, a’ majd kifizeti a boltosnak. Ajtónyilás, uj gőzfelleg, ajtó­csukás. Az öreg ur léptei alatt csak úgy csikorgott a hó az ud­varon. Oly hideg .volt, hogy szinte könnyet facsart a szem­ből. De a csillagok oly fénye­sen ragyogtak, mintha az ég­boltozat e pillanatban egész fényét oda akarta volna villan­tani a Bánki udvarára, — könnyj éré ... A testetlenbe? — mormogá az öreg ur távoztával az a mély hang az istállóban. — Juszt se abba. Azért is a pará­dés szánba fogok; — ha már haza nem hozhatom is, — leg­alább megszánkáztatom egy­szer a város utcáin urasan! Az­tán ... szidjon meg érte, ha mer! Másnap eljött, másnap el­múlt; alkonyodott. Szent ka­rácsony szép estéje. A kis betlehemesek már me­gint mindnyájan útban voltak, hogy az örvendező házakban eljátszák együgyü kis játéku­kat, mások mulattatására, ma­guknak hasznára. Egy helyen krajcárt adnak, más helyen kolbászt. Óh az öröm, a bol­dogság — adakozók! Hanem az egyik csoport bet­lehemes majd megjárta! Éppen ott haladtak el Bánki Péter ur kőháza előtt, amikor nagy csörgéssel, ostorpattogás­sal száguld egy szán a kapu felé. Oly gyorsan jött, a ko­csis olyan harsányan rákiáltott a gyerekekre, hogy azok ijed­tükben félreugrottak s azt se látták, üle- a szánban valaki vagy se! De mikor az első rémület­ből felocsúdtak, azt mondja az öreg pásztornak öltözött a töb­bieknek: — Ide bemenjünk, itt nagy öröm lehet — kolbászt adnak! Bementek; beköszöntöttek még az ajtón kívül: — Dicsőség a magasságban Istennek; a földön békesség és az emberekhez jóakarat! Benyitottak. De úgy elfogta őket az ámulat, hogy az öreg pásztor csak ezt az egy szót tudta kimondani: — Glória! ... Azontúl elakadt ajkán a szó bámulatában. Örö­met, vidámság, kacagást, neve­tést vártak; ahhoz voltak szok­va e boldog estéken minden hajlékban, még a kukoricaszá­ras gunyhókban is: és ime itt a fényes, úri kőházban mit kell látniok? Egy úri asszony ült az asztal­nál, fejét könyöklő karjára tá­masztva; vállára szép hajadon kisasszony hajlik, ölébe meg egy kisebb leányka rejti az ar­cát és úgy sírnak mind, mint a záporeső! A szoba közepén meg egy magas, ősz öreg ur áll, akinek a kebléhez egy fiatal ember ta­pad, két karjával átfonva az öreg urat. Ez is mind a két kezével magához szorítja az if­jút, és arcát, homlokát, gön­dör barna haját elhalmozza, elárasztja, csókjaival, könnyei­vel! Soha ilyet! ... A szegény kis betlehemesek talán még ma se tudják, hogyan sirhat ennyire még ilyen öreg ur is szent ka­rácsony estéjén?! Győri Vilmos.

Next

/
Oldalképek
Tartalom