Erős Vár, 1945 (15. évfolyam, 3-12. szám)
1945-11-01 / 11-12. szám
1945 NOVEMBER-DECEMBER ERŐS VÁR 11-IK OLDAL gé rejtőzve, hogy várta, leste, nézte, számlálta, kik jöttek a szánon és hányán? Négyen voltak; az apa, a lánya, meg a fia és a kocsis. — Erre a kis szánra nem is férne rá több — mondá magában Péter ur s amikor elfordult az ablaktól, az arca sokkal haloványabb volt, mint az imént, mikor odasietett. Pedig most a leáldozó nap bucsufénye is olyan rózsaszinü világossággal reszketett az ablakon. Leült; megnézte az óráját; a faliórát is, a zsebórát is. De sietnek ma ezek; még pedig ma milyen világos odakünn! A hóvilág teszi. Megint uj száncsörgés! A Hollósék! Hogy ott termett megint az ablaknál! Azok is négyen voltak. Az apa meg a két fia, meg a kocsis. Hej pedig ez jó nagy szán volt! Akár két gyerek is elfért volna még benne. Eezeknek még utánok is nézett. Nincs-e ott még valaki az első ülésen, akit eddig talán csak a Hollós szomszéd nagy bundájától nem lehetett észrevenni? ... De nem volt. — nem látott mást senkit. Csak azt látta, hogy amint a szán arra csörög a Hollósék háza felé: a megérkezett gyerekek messziről hogy kapkodják le a fejükről a süvegeket hogy integetnek azoknak, akik a tárt kapuban állnak, már messziről kitárt karokkal. Visszatántorodott az ablaktól Mintha egy pillanatra elhomályosodott volna szemei előtt a világ. A hó vakitó fénye tehette. Meg kellett fogódznia a karszék támlányában. Azután megint megnézte az órákat. Hogyan késnek ma ezek! Mind a kettő ötödfelet mutat, pedig odakünn már öreg este van. Vette a bekecsét, elment a fa lusi kaszinóba a szokott tarokkpartira. A kompánia még nem volt együtt egészen. Négyes tarokkal játszottak rendesen, öten; sorban egymás után az egyik a király volt, az osztott. Négyen már összevergődtek, hozzá is akartak fogni rögtön. Ekkor lépett be Hollós szomszéd. — Odahaza kerestem urambátyámat — mondá Péter urnák, — de ide utasítottak. — Csókolgatja a Sándor a kezeit, boldog ünnepeket kíván, meg itt küldi a bizonyitványát. Átadta. Péter ur kibontotta az első harmadi értesítőt; szemei végig futottak az osztályzaton; s nincsen fiatal leány, akinek kezében az első szerelmes levél jobban remegjen, mint az apáéban most ez a féliv papiros remegett. Csupa merő kitűnő volt abban, tetőtőf-talpig; még a német nyelvből, de sőt még a mennyiségtanból is. — A tanárok nem győzik dicsérni — tévé hozzá Hollós szomszéd ur, — hanem az arca egy kissé meg is halványodott. i ' * No —mondá Péter ur az értesítőt zsebre téve — úgy látszik, szorgalmas. Most az egyszer nem tette hozzá: A rossz kutya! Leült tarokkozni. Hanem furcsa parti volt ez a mai. Az egyik játék emlékezete soká fennmaradt a kaszinóban. Bánki Péter ur — pedig hires tarokkista! — kimondta a tous-lestroist. Az egyik ellenfél nagyot nézett, aztán kivágta rá, hogy: — Kontra tous-les-trois! — Rekontra! — Rerekontra! Az egyik ütésnél Péter ur elüti a nagy tarokkot a huszonegyessel, de az ellenfél har sány hahotával levágja a skizzel. — Hahaha! Péter bácsi kimondta a tous-les-troist skiz nélkül! Elnézte a pubot skiznek! Hahaha! Soká tartott a nevetés. Még a Szeles kasznár is résztvehetett benne, aki ma este valamivel későbben jött be a szokottnál. Mikor ő megérkezett, már akkor az ötös kompánia együtt volt teljesen. Oda ült a játszók mögé, Bánki Péter ur mellé; úgy látszott, valami mondanivalója van az öreg urnák. Megvárta, amíg az osztás arra került. ' — Tekintetes ur — mondá most súgva, amig Péter ur nem volt a játékkal elfoglalva — nem erőlteti meg magát a Sándor túlságosan? A’szondják, hogy valami kis adóssága van; de maga akarja eltörleszteni. Két kisebb gyereket tanít egy pár forintért havonkint; az egyik tanárja meg valami könyvet akar kiadni, a Sándor másolja; egy árkust tiz krajcárért. Petróleumot is többet eléget mellette, mint amenynyit megkeres. Hát még az idő, meg az egészség! Ezalatt lejárt a játék, a másik kompánista osztott, megint Péter ur került a játszósorba. Pompás kártyája jött! Majd kiköszörüli a csorbát most! — Ultimo; — kiáltott fel keményen. Nem merte senki megkontrázni. Csak úgy dőlt a sok ütés egymás után. Négy király, — minden! Péter ur szemei úgy odatapadtak arra a pagátra, hogy azon kívül se látott, se hallott! De mégis hallott. Hallót megint egy rettenetes, jóizü nagy nevetést az egész körben, amelyre ijedten kapta fél a fejét. A többi társak mind kijátszották már minden kártyájukat; egyedül Péter ur kezében rekedt ott még egy kártya — a diadalmas pagát! Megesik az ilyesmi, amikor három kártyát vesz fel a talonból ,aztán szórakozottságában csak kettőt skartiroz helyette. No ma nem megy a játék; malőrje van az öreg urnák. Fel is szedte nemsokára a sátorfáját, haza ment. Jóval korábban, mint rendesen. Az utcán még két-három betlehemes csoporttal találkozott, akik ma mind azzal a szép karácsonyi üdvözlettel köszöntötték: — Dicsősé,g a magasságban az Istennek, a földön békesség és az emberekben jóakarat! Oly szivrehatóan hangzanak e szép szavak, főleg igy karácsonykor. Hazajutott. De most az egyszer nem nézett be először az istállóba, amint rendes szokása volt, hanem bement a szobájába, gyertyát gyújtott, levelet irt. Ezzel együtt fordult ki aztán az istállóba. — Márton, alszol? — kérdé amint benyitott s a meleg istállóból egész gőzfelleg csapott ki rá a hideg levegőre. — Én? —szólalt meg egy hang valahonnan — ’sz tudja a tekintetes ur, nem alszom már három esztendeje. Nem tudok. — Fogj be holnap hajnalban a festetlen szánkóba, aztán eredj be a városba egy kősóért. — Kősóért? — kérdés Márton hangja, nagy meglepetéssel — ’sz nincs egy fertályesztendeje, mikor kettőt hoztam egyszerre! — Ne okoskodj! Itt az ára ebben a levélben; ezt a Sándor kezébe add, a’ majd kifizeti a boltosnak. Ajtónyilás, uj gőzfelleg, ajtócsukás. Az öreg ur léptei alatt csak úgy csikorgott a hó az udvaron. Oly hideg .volt, hogy szinte könnyet facsart a szemből. De a csillagok oly fényesen ragyogtak, mintha az égboltozat e pillanatban egész fényét oda akarta volna villantani a Bánki udvarára, — könnyj éré ... A testetlenbe? — mormogá az öreg ur távoztával az a mély hang az istállóban. — Juszt se abba. Azért is a parádés szánba fogok; — ha már haza nem hozhatom is, — legalább megszánkáztatom egyszer a város utcáin urasan! Aztán ... szidjon meg érte, ha mer! Másnap eljött, másnap elmúlt; alkonyodott. Szent karácsony szép estéje. A kis betlehemesek már megint mindnyájan útban voltak, hogy az örvendező házakban eljátszák együgyü kis játékukat, mások mulattatására, maguknak hasznára. Egy helyen krajcárt adnak, más helyen kolbászt. Óh az öröm, a boldogság — adakozók! Hanem az egyik csoport betlehemes majd megjárta! Éppen ott haladtak el Bánki Péter ur kőháza előtt, amikor nagy csörgéssel, ostorpattogással száguld egy szán a kapu felé. Oly gyorsan jött, a kocsis olyan harsányan rákiáltott a gyerekekre, hogy azok ijedtükben félreugrottak s azt se látták, üle- a szánban valaki vagy se! De mikor az első rémületből felocsúdtak, azt mondja az öreg pásztornak öltözött a többieknek: — Ide bemenjünk, itt nagy öröm lehet — kolbászt adnak! Bementek; beköszöntöttek még az ajtón kívül: — Dicsőség a magasságban Istennek; a földön békesség és az emberekhez jóakarat! Benyitottak. De úgy elfogta őket az ámulat, hogy az öreg pásztor csak ezt az egy szót tudta kimondani: — Glória! ... Azontúl elakadt ajkán a szó bámulatában. Örömet, vidámság, kacagást, nevetést vártak; ahhoz voltak szokva e boldog estéken minden hajlékban, még a kukoricaszáras gunyhókban is: és ime itt a fényes, úri kőházban mit kell látniok? Egy úri asszony ült az asztalnál, fejét könyöklő karjára támasztva; vállára szép hajadon kisasszony hajlik, ölébe meg egy kisebb leányka rejti az arcát és úgy sírnak mind, mint a záporeső! A szoba közepén meg egy magas, ősz öreg ur áll, akinek a kebléhez egy fiatal ember tapad, két karjával átfonva az öreg urat. Ez is mind a két kezével magához szorítja az ifjút, és arcát, homlokát, göndör barna haját elhalmozza, elárasztja, csókjaival, könnyeivel! Soha ilyet! ... A szegény kis betlehemesek talán még ma se tudják, hogyan sirhat ennyire még ilyen öreg ur is szent karácsony estéjén?! Győri Vilmos.
