Erős Vár, 1942 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1942-01-01 / 1. szám
1942 Január hó BROS VÁR 7. oldal HÁROM TEMETÉS — Elbeszélés — Irta: Rettmann Farkasné (Folytatás) Először is nagyon sok udvarló járt a házhoz. De a fiuk be voltak osztva a hét különböző napjaira és nem tudtak egymásról. Mindegyik azt hitte, hogy ö az egyetlen. Már ez se tetszett nekem. Hanem, hogy esténként micsoda 'komédia folyt ott szépségápolás címén! “Maca, felcsavartad va hajadat?” “Kislányom, el ne felejtsd a könyöködre is tenni egy kis krémet” és igy tovább. Ezt még csak mind lenyeltem. Az igazi meglepetés karácsony reggelén ért. Idejében felkeltem, hogy a templomban jó helyet kapjak. Már fel is öltöztem, de a lakásban még mindig siri csönd volt. Senkisem mozdult. Várom a reggelit és járkálok fel és alá. Végre is Teri előkerül borzasán, pongyolában és papucsban. “Hát ti nem készültök?” — kérdem. Mire ő meglepetten kérdezi: “Hová?” “Hát a templomba” — felelem én, mire ő felkiált: “0 drága Ilonkám ,egészen elfelejtetem, hogy ma karácsony napja van. De ha adsz egy negyedórát, felöltözöm s veled megyek.” “No és Maca?” — kérdem én, mire ő igy: “Jaj Ilonkám, úgy sajnálom felkelteni, ha látnád, hogy milyen édesen alszik. Tegnap este táncolni volt. Eh, fiatalság bolondság. Csak egyszer vagyunk fiatalok. Majd ráér templomba járni, ha öreg lesz, mint mi.” No, ez már aztán nekem is sok volt és nem is igyekeztem mérgemet palástolni. Azt feleltem neki: “Engedj meg édes Terim, ami sok az sok. Már évek óta feladtam azt a reményt, hogy belőled hivő keresztyén lesz. De ezt már mégse tudom szó nélkül megállni. Egész életemben ki nem állhattam a szemforgató farizeusokat, de annyi Istenfélelem mégis csak volt bennem' mindig, hogy legalább ünnepen elmentem a templomba. Hogyan várod életedre igy az Isten áldását, ha csak úgy kényelembő, minden ok nélkül hátat forditasz Istennek? Mást mondok: én még nem láttam hálás, szerető gyermeket olyanban, akit nem Isten félelmében neveltek fel. Micsoda oktalan beszéd az, hogy majd ráér hinni öreg korában? Te mondod azt. aki a fiadat olyan fiatalon temetted el ? Honnét tudod, hogy a lányodnak lesz öreg kora?” — No ,erre kezdett sírni és mindenben igazat adott. De jól láttam, hogy nem azért, mert meggyőztem, hanem mert igy akarta elérni, hogy csak hagyjam békén. Eljött velem a templomba is, de láttam, hogy az esze máshol jár. Többet nem is beszélütn'k vele erről, de nem hiszem, hogy azt a prédikációt megbocsájtotta volna nekem. Nem is hívtak többet magukhoz “A többit — folytatta Ilona — már ő maga mesélte el nékem, azután, hogy betegen találtam meg egy kórházban. Nem volt szükséges, hogy kórházban feküdjön, mert úgysem tudtak halálos baján segíteni, de nem volt hová mennie. Meghívtam hozzám. Nagyon meghatotta, mikor látta, hogy mégis szeretem. Évek óta élt már szeretet nélküli magányosságban. Egy bizalmas meghitt beszélgetés után könnyek közt mondotta nekem: “Haragudtam rád Ilonkám azon a karácsonyon, pedig hányszor gondoltam rá, hogy milyen igazad volt. Mind a két gyermekem nevelését elhibáztam. Nem adtam nekik vallásos nevelést, nem tanítottam őket meg Istent félni, embert becsülni. Nagyon megfizettem érte. Ma már látom, hogy hol hibáztam. Mindig kiterveztem a magam és az enyéim életét és Istent számításon kívül hagytam. Macának is a legfényesdbb házasságot akartam. Még egy nős férfi is volt a jelöltek között. Tőlem hallotta mindig, hogy a boldogságot ki kell verekedni magunknak: nem szabad se jobbra, se balra nézni. Az erősebb győz, az aki nem tud vigyázni a magáéra, az megérdemli, hogy elvegyék tőle. Egy szép napon megszökött egy bolsevikival. Nem volt tekintettel senkire sem, még rám sem. Az én lányom egy kommunista agitátor felesége lett! Úgy neveltem, hogy azt hittem, még egy gróf sem elég jó neki. Nem kellett neki még egyházi esküvő sem. Már akkor mondtam neki, hogy hogy hogyan tudod otthagyni szüleid hitét? Azt felelte nekem: “Mióta olyan drága anyámnak ez a hit ? Azelőtt sohasem törődött vei.” A vejem elidegenítette a lányomat is tőlem. Mióta visszatértem hitemhez, csak úgy hívtak, hogy a “babonás vénasszony!” Már nem kívánkoztam hozzájuk. Jobb nékem egyedül. — Ez volt az utolsó hosszabb beszélgetésünk — sóhajtott Ilona. Szegény Teri, úgy látszik, mégse volt olyan ügyes. Vagy az ügyessége nem sok hasznára volt. Ő volt a legszebb, a legokosabb, a legszerencsésebb mindazok közül a lányok közül, akiket valaha ismertem és ő volt az, aki legjobban elrontotta az életét. Egy kis hit többet segitett volna rajta, mint a sok ügyesség.” — Szegény, — sóhajtotta Mária — bizony az ő fejfájára rá lehetne Írni Ezsaiás próféta szavait : “Hiába fáradoztam, semmire és haszontalanra költöttem el erőmet.” — Bizony — szólt Ilonka és megtörülte könnyes szemét. — De itt van a pap, kezdődik a temetés ... Istenem, de szomorú temetés is ez: ketten egy halottal... Vége,
