Erős Vár, 1942 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1942-03-01 / 3. szám
A hinni nem akaró és hinni nem tudó ember Tűnődve ülök írógépem elé, mert a témák tömkelegé külön-külön mindegyik és aztán egyszerre az egész együtt arra serkent, hogy erről, vagy amarról a kérdésről kellene Írnom, beszélnem és írásommal, beszédemmel pörölykalapács súlyával és Savanarola Jeromos vehemenciájával kellene megostromolnom a közömbös emberek lelkének kapuját, kinyitnom vele hitetlenségükben kőkeménnyé szikkadt szivüket. Úgy érzem, hogy nekünk Amerikába szakadt magyar lelkipásztoroknak először magunkat kell alaposan felvérteznünk arra a munkára, amelyre elhívott bennünket az Ur. A felvértezés alatt értem elsősorban is az elhivattotságot, mert elhivatottság nélkül nincs és nem is lehet sikeres lelkimunkát végezni. Az elhivatottság nélkül “job”-ot végző lelkész, vagy presbiter a nehézségek millióival találja magát állandóan szemben s munkája LELKI értelemben sohasem lesz eredményes. A felvértezésnek azonban csak fundamentuma az elhivatottság szent érzése. A felvértezés az egy álandó folyamat kell legyen mindnyájunkban, éppen úgy mint a reformáció, amely után sem Luther, sem Kálvin soha sem tett pontot. Bármennyire is hevítsen bennünket az elhivatottság érzése és a lelkesedés: KÉNYSZERÍTŐ ÉS PARANCSOLÓ feltétel az eredményes egyházi munkánál az állandó lelki készültségben való állapot. Mert csakis az ilyen “lelki-készültségben” élő lelkipásztor képes megnyerni az anyaszentegyház számára a “hinni nem akaró és hinni már nem tudó ember”-t. Úgy érzem, nem tévedek, hogy az ilyen embertípusok megnyerése, illetve megmentése egyik legnagyobb problémánk. Mintegy évtizeddel ezelőtt résztvettem egyik “nagy” amerikai evangélikus egyházunk nyári ünnepélyén, amit amerikai magyar köznyelven “piknik” név alatt ismerünk. Ott láttam hömpölyögni a mintegy kétezernyi néptörneg között egy jó néhány száz főnyi evangélikus “eredetű” magyart. Megkérdeztem a lelkészkollégát: “Hát ilyen sok evangélikus van ebben a városban?” Bizony nem evangélikusok ezek, hanem pogányok — volt rá a megdöbbentő, de szinigaz válasz. Ugyanennek a városnak evangélikus templomában az istentiszteletek csak igen gyéren látogatottak. A sátorosünnepen azonban tele van a templom. Voltam majdnem mindegyik magyar telepen és eléggé ismerem a helyi viszonyokat és nyugodtan állíthatom, hogy a helyzet majdnem hasonló. Ezért van oly sok hinni nem akaró és hinni már nem tudó ember gyülekezeteink körében. Nagyon sokszor elénekelhetnénk: “Öröködbe Uram pogányok jöttek.” Sokszor rossznéven vesszük, ha valaki amúgy őszintén megmondja rólunk a véleményét. Meg is haragszunk sokszor az ilyenre. Ez velem is megtörtént már nem egyszer. Különösen olyanok részéről, akik mindig szinte keresvekeresték az okot arra, hogy a templomtól való SZÁNTSZÁNDÉKOS távolmaradást, vagyis a hinni nem akarásnak e flagráns jelenségét rajtuk kivül álló okokkal maagyarázzák. Ezek az úgynevezett “hívek” azok, akik mindenkiben és mindenben hibát találnak. A hibát azonban ők keresik, mert nem merik soha nyíltan megmondani, hogy nem akarnak templomba menni és egyházhoz tartozni, hanem inkább nagy előszeretettel a saját hitetlenségüket úgy szeretik elleplezni, hogy mások legtöbbször egylátalán nem létező hibáit szeretik emlegetni. Ezért szükséges a lelkipásztornál a LELKI KÉSZÜLTSÉG! Ezért szükséges ugyanez az egyházi elöljáróknál és a valóban HIVŐ egyháztagoknál is. Vagyis jópéldával és helyes irányítással meg LEHET ÉS MEG KELL GYŐZNI A HINNI NEM AKARÓ ÉS HINNI NEM TUDÓ EMBERT! Nagy egyházi “hejehujákkal” és olyan ünepélyek lerendezésével, ahol “hencidától-boncidáig” és pitymalatig ropják a táncot és hódítják egymást a szeszesitalokkal, NEM LEHET ÉS NEM SZABAD azt képzelni, hogy “EREDMÉNYT” érünk el. Bármilyen “NAGY” is legyen a pénzbeli bevétel és bármennyire is