Erős Vár, 1942 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1942-02-01 / 2. szám
1942 február hó ERŐS VÁR 3. oldal. MIKOR VEGYÜNK ÚRVACSORÁT? Most, hogy a böjti időbe lépünk, az Ur Szent Vacsorájának szentsége ismét magára vonja a figyelmünket. Sokan vannak derék, hivő hittestvéreink között, akik úgy érzik, hogy Úrvacsorát évente egyszer, legfeljebb kétszer “való” venni. Már valósággal gyanakodva nézik azt, ha valaki házasságkötés vagy bevonulás előtt Úrvacsorát vesz és nem egy kegyelemre szomjazó lelket már visszatartott a közvélemény attól, hogy kérje ezt a szentséget, mely isteni és emberi jog szerint jár neki. Luther Márton egyházunk legfontosabb hitvallási iratában a “Nagy Káté”-ban erre nézve ezeket írja: “Sókan vannak, akik egy, két, három éven át nem vesznek Úrvacsorát, mintha ők oly jó keresztyének volnának, hogy már nincs is rá szükségük; mások nem engedik magukat visszatartani azon a címen, hogy úgy tanulták, hogy ne járuljanak az Ur asztalához, ha csak nem érzik az utána való éhséget és szomjúságot; mások meg azt állítják, hogy ez szabadság dolga és nem kötelez senkit..“Az, aki hosszabb időre megfosztja önmagát és tartózkodik az Úrvacsora szentségétől, nem tekinthető keresztyén embernek!” “Azok, akik igazi keresztyének és tiszteletben tartják ezt a szentséget, kellene, hogy kényszerítsék önmagukat annak vételére...” “Jézus azt akarta, hogy ez a szentség szabad legyen és ne legyen időhöz kötve, mint a zsidók páskavacsorája ...” Luther Márton hivatkozik Jézusnak az Úri szent vacsorát szerző szavaira: “Ezt cselekedjétek valahányszor isszátok, az én emlékezetemre,” — s ezeket igy magyarázza: “Mintha azt mondaná ezzel: Rendelem ezt a Szent Vacsorát a számotokra, hogy ne csak egyszer egy évben, ezen a bizonyos estén vegyétek, hanem GYAKRAN, VALAHÁNYSZOR ÉS AKÁRHOL KÍVÁNJÁTOK, kinek-kinek alkalma és szükségletei zserint, úgy, hogy az SE IDŐHÖZ, SE HELYHEZ KÖTVE NE LEGYEN...” “így, nyilvánvaló, hogy nem abban az értelemben van ez szabad elhatározásunkra bizva, hogy meg is vethetjük. Mert megvetésnek nevezem azt, ha valaki annyi ideig nem veszi, bár alkalma lett volna rá, és még vágyódást sem érez utána. Ha ily szabadságot akarsz, kaphatsz belőle többet is, de NEM LEHETSZ KERESZTYÉN EMBER...” Luther Márton Nagy Kátéja egyházunk hivatalos hitvallási irata s mi evangélikus hitvallású keresztyének hisszük és valljuk, amit Luther abban megirt. S Luther írása értelmében az Ur szent vacsoráját nemcsak veheti, hanem kell is vennie az embernek élete MINDőN FORDULÓPONTJÁN, fontos események alkalmával, amikor szüksége van az Isten kegyelmének és szeretetének átérzésére. Ha tehát egy fiatal embert besoroznak és elvisznek katonának, az nagyon is elég ok arra, hogy elindulása előtt családjával együtt az Ur asztalához járuljon. Ha valaki kórházba megy, hogy operációnak vesse alá magát, az keresztyén hite értelmében kell, hogy kívánja az Ur szent vacsoráját. Nagy ut előtt, házasságkötés előtt, vagy az életnek bármi nagy változása alkalmával a keresztyén ember az Ur szent Vacsorájával erősiti meg magát, mert az Luther Márton Kis Kátéja szerint “a lélek tápláléka.” Teljesen téves és keresztyénietlen elgondolás tehát azt képzelni, hogy Úrvacsorát a sátoros ünnepeken kívül csak haldoklónak “való” venni. Az igazság az, hogy a haldokló már túlságosan későn veszi az Úrvacsorát. Inkább kérte volna, mikor még nem haldokolt. Hányszor történik az meg, hogy valaki hetekig beteg és irtózik a “halált jelentő” úrvacsora-vételtől s mikor már venné, akkor önkívületben van s nem veheti magához a lélek megmentő táplálékát. Keresztyén egyházi életünk nagy elszegényedésének a jele az, hogy évek sora is eltelik, míg megesik az, hogy valaki “betéved” a lelkészhez azzal a kéréssel, hogy Úrvacsorát szeretne venni, mert oly lelkiállapotban van, hogy szüksége van rá. A piknikek, vacsorák, munkaközvetitések és gyülésezések ügyei háttérbe szorították a lelkészi szolgálatnak ezt a legbensőségesebb és legigazabb részét. Igazság szerint napról-napra, hétről-hétre kellene, hogy felkeressék a lelkészt vagy pedig magukhoz hívják Úrvacsora vételére olyanok, akik valamilyen okból oly lelki állapotban vannak, hogy az Úrvacsorának szükségét érzik. Ez az evangélikus egyház egyedül igazi és hivatalos tanítása odahaza úgy, mint Amerikában, de ez az egyedül evangéliumi felfogás annyira feledésbe ment, hogy ma a legtöbb egyháztag szégyenkezne a lelkészéhez menni ily kéréssel. Micsoda visszás és lehetetlen helyzet ! Hát szégyel valaki orvoshoz menni a fájdalmával ? Szégyel valaki ügyvédhez menni panaszával? Nem. De szégyel a lelkészéhez menni lelkének terhével. A lelkész ma már sokkal inkább business-managere a gyülekezetének, mint a lelkek gondozója és a kegyelem e legdrágább eszközének osztogatója. Es ezáltal szegényebb a gyülekezet tagjainak a lelki élete, de szegényebb a lelkész is, mert hiszen nem kap alkalmat arra, hogy hivatásának legigazabb és legszentebb tevékenységét gyakorolja.
