Erős Vár, 1942 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1942-01-01 / 1. szám

VOL. 10. ÉVFOLYAM 1942 JANUÁR No. 1 SZÁM

A HAZA ÉS AZ EGYHÁZ

Ez az esztendő a nagy áldozatok jegyében indul. Amerikai hazánk belekerült a háborúba és ezzel ez ország lakosságára óriási elkötelezés hárul. A hatóságok nemcsak a politikai csoportok megmozdulásait figyelik, hanem az egyházakat is és elvárják, hogy ezek is teljesítsék hazafias kötelességeiket. A “Defense Bond”-ok vásárlásától a nemzetvédelmi programban való részvételen 'keresztül egészen az Amerikai Vörös Kereszt munkájára való áldozatos adakozásig mindenből ki kell vennie a keresztyén embernek a részét. Még a keresztyén ember is, aki vallásos lelkiismeretére hivatkozva ellenzi a háborút, kénytelen belekapcsolódni ezekbe a nagy mozgalmakba, mert épp, mint keresztyén ember, nem vonhatja ki magát az összes többi embertársaira ránehezedő teher elhordozásának kötelessége alól.

Nagyon könnyen lehetséges, hogy ezekben a háborús időkben, mikor minden figyelmünk a “harctéri” eseményekre fordul és minden erőnk a hazafias kötelességek teljesítésének szolgálatában áll, az EGYHÁZ valahogy háttérbe szorul. Az egyháznak is szüksége van tagjainak áldozatkészségére, de igen sok ember úgy gondolkozik, hogy ma a haza szükséglete az első és az egyház “várhat jobb időkre.” Sajnos, az egyház mindég jobb időkre várt és az egyházi életben felmerülő, keresztényi tervek mindég ugyanezen a jogcímen halasztódtak el majdan eljövendő, de soha el nem érkezett, “jobb időkre.” Mindég lesznek olyan események, melyek az emberi áldozatkészség forrásait lekötik és ha arra várunk, hogy ezek felszabaduljanak, hogy majd akkor tegyünk meg mindent az egyházért, akkor annak az ideje nem fog eljönni sohasem.

ITT AZ IDEJE mindent megtenni egyházunkért. Hogy háború van? Hogy tele vagyunk terhekkel ? Hogy fiainkat elviszik a harctérre és pénzünk, keresetünk átváltozik repülőgépekké és bombákká? ÉPP AZÉRT VAN ITT AZ IDEJE!

Az egyházra soha nagyobb szükség nem volt, mint ma. Ha az egyház most és az ezután következő időkben nem hallatja bátor és igazságot hirdető hangját, akkor az egyháznak a rendeltetése a földön elmúlt. A keresztyén anyaszentegyház nem egy jó időkre tartogatott luxuscikk, hanem életszükséglet, melynek szükséges volta az idők megnehezedésével fokozódik. Soha nem volt nagyobb szükség arra, hogy az emberi lelkek meg tudjanak kapaszkodni valami földöntúli és emberfeletti bizonyosságban, mint a bizonytalanságok e hallálal terhes korszakában.

Egyre több lesz olyan családunk, melynek fiait elvitték katonának és kikerülnek azokra a helyekre, ahol a halál válogatás nélül arat. Szép és jó dolog a bevonuló fiúnak “szerencsét kivánni” és imádkozni azért, hogy ne érje utói a halál, melyet “hősi”-nek neveznek, hogy jobban gyógyuljon az általa ütött seb. A valóság ezzel szemben az, hogy a baj, a betegség, a halál nem kíméli meg a hivő keresztyén embert sem, mert a vallás nem balesetbiztosítás, hanem Istennel való élet, mely a jelentéktelenné váló halálon túl válik igazán tökéletessé. Katonafiukért imádkozó családjainknak nagy szüksége van a halál tövisét letört krisztusi hitre, mely már úgy tud nézni a halálra, mint ami nem a legfontosabb és legszörnyübb esemény, hanem az emberi örökkévalóság kapujának megnyílása. Ma, mikor országszerte fennálló “veszedelem”-ről beszélünk és olvasunk, kell, hogy megtanuljuk, hogy a haláltól nem félni és nem irtózni kell, hanem HINNI KELL. HOGY AZ ISTENI GONDVISELÉS TÉR VEIBEN NAGYON IS JÓ ÉS TERMÉSZETES HELYET FOGLAL EL A HALÁL. Nem szabad hittestvéreinket abba a tévedésbe bukni engedni, hogy, ha valakijük e háború következtében elveszti életét, akkor azáltal az ő életük számára megbukott a keresztyén hit és megbukott az isteni szeretet. Most, mikor a halál árnyéka ránkhull, kell, hogy bennünk annyira elmélyedjen és megerősödjön a keresztyén hit, hogy tudjuk a zsoltáriróval vallani: “Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek...” Ma, mikor ve