Erős Vár, 1941 (11. évfolyam, 5-12. szám)
1941-11-01 / 11. szám
1941 November hó ERŐS VÁR 5. oldal GYÜLEKEZETEINK ÉLETÉBŐL, ahogy mi papok látjuk . . . November... Közeledik az év alkonya. Számadások és jövő évi költségvetés áll előttünk. Az egyház megint megúszta anyagi deficit nélkül. Voltak bevételek: tagsági dijakból kb. 25%, ajándékok kb. 4%, perselyek és ünnepi adományok kb. 15%, egyesületek hozzájárulásai az egyház fenntartásához kb. 10%, üzleti bevételek kb. 2%, szórakozásokból kb. 44 százalék. Egy száz családból álló gyülekezet évi bevétele 4 ezer dollár. Kiadások: személyi járulékok kb. 20%, törlesztések kb. 25%, jótékonyság kb. 4%, biztonsági alap kb. 10%, fenntartási költség kb. 41%. Úgy a bevételi, mint a kiadási % arány nagyon rossz. A bevételeknél túlságosan kevés az, amit a személyes teherhordozásnak lehetne nevezni és túlságosan sok az u. n. alkalmi bevétel. A kiadásoknál aránytalanul kicsi a személyes járulékokra való kifizetés és túl sok a fenntartási költség. Magyar egyházainknak tanácsos lenne áttanulmányozni az amerikai gyülekezetek költségvetéseit. A mi költségvetéseink nagyon bizonytalan dolgokra vannak felépítve. Mi történik az olyan esztendőben, amikor az egyház vezetősége nem képes a gyülekezet társadalmi életét olyan elevenséggel vezetni, hogy a hiányzó anyagi részt pótolja? Megalázó a lelkészre nézve az, hogy gyülekezete az aránytalanul nagyon csekély személyi hozzájárulásokat nem a keresztyén áldozat ajándékaiból, hanem tegyük fel, hogy mulatságból fizeti. Eliveink nagyon jól tudják, hogy nem lehetne egy olyan gyárban munkát vállalni, ahol a gyárvezető gyűjtésből óhajtja fizetni munkásait ! A gyülekezetek nagyon gyorsan akarnak szabadulni az adósságtól s azt majdnem minden esetben a lelkészi fizetés rovására teszik azzal a gondolattal, hogy a lelkész várjon jobb időkre. S ha eljönnek ezek a jobb idők? Szerencsés esetben az általános elv: annyit adni, hogy megéljen. “Mi joga van több fizetéshez ?” Két anyával beszélgettem. Az egyik azt mondotta, hogy a fia jogosan kap napi 13 dollárt, mert négy hónapos szaktanfolyamon volt s igy ő, amig tanult, időt veszített s mint szakmunkás joggal igényel nagyobb fizetést. A másik édesanyának a fia katona, havi 30 dollárt kap. Arról beszélt, hogy milyen nagy igazságtalanság ilyen áldozatot hozni egyeseknek, amikor olyan rendkívül jók a kereseti lehetőségek. Találkoztam lelkész növendékekkel, akik egész nyáron dolgoztak, most pedig mindennap mosogatnak, azért, hogy ebből és a nyári keresetükből iskolai kiadásaikat fedezzék. Ezek a fiuk 8 évig dolgoznak, de nem keresnek, azért hogy valamikor egy gyülekezetben szolgáljanak. Nem lenne illő gondolni arra, hogy ők már 8 évet szolgáltak a gyülekezetért akkor, amikor első állásukat elfogadták? Nincs-e nekik is szaktudásuk, amit valamiképpen méltányolni lehetne? Hogyan tudjuk mégcsak elképzelni is azt, hogy valamelyik szülő szívesen fogja küldeni gyermekét költséges iskolába, ha 8 évi fáradozása után kevesebbet fog keresni, mintha közönséges munkát vállalt volna 18 éves korában? Ha ennyire nem becsüljük vezetőinket, tanult embereket, akkor nem lesz egyetlen egy sem, aki tanulni vágyjon, aminthogy aránylag mi magyarok igen kevés vezető embert nevelünk ki Amerikában. De még mást is elfelejtenek gyülekezeteink. Elfelejtik azt, hogy lelkészeinknek itt Amerikában nincsen nyugdijuk s a munkásoknak biztosított social security és old age pension sem jár. Azt se veszik figyelembe, hogy a lelkésznek több olyan kiadása van, amivel híveinket kevesebbet keresik fel, mert ugyanis, ha valamilyen társadalmi vagy jótékonycélu megmozdulás van, akkor elsősorban a lelkésznek kell jó példát adni adományával. Ugyancsak fontos az is, hogy a lelkész állandóan tovább képezze magát s a könyvek bizony óriási pénzt emésztenek meg. Ruházkodásban is elvárják a lelkésztől, hogy ne mutogassa szegénységét. Végül azt is elvárják, hogy a lelkész hozza meg gyermekeiért az anyagi áldozatot, hogy gyermekeiből neveljen valamit, mert apjának módja van őket erre befolyásolni, de hogy miből, arra nem gondol a gyülekezet. Amerikában minden munkás tudja, hogy neki jár a fizetése minden percért, amit a gyárban eltölt. Ugyanakkor bennünket papokat 100 ember dirigál s egyetlen alkalmazottjukról bizony elég mostohán gondoskodnak. Nincs papi unió, nem is kell, de fel kell hívni testvéreink figyelmét arra, hogy mivel mi papok az ő alkalmazottaik vagyunk, legalább is bizonyos értelemben, hogy akkor rólunk ők gondoskodjanak és pedig ne mostohán, hanem emberhez méltó módon. Erre pedig nem azt várjuk híveinktől, hogy ostoba és tudatlan, sőt emberségükből kivetkőzve azt mondják, hogy “dögöljön éhen-, ha a fizetéséből nem tud megélni,” hanem egyenesen elvár
