Erős Vár, 1936 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1936-03-01 / 3. szám
4-ik oldal ERŐS VÁR 1936. Husvét. at every springtime, must needs be summoned to help us celebrate the festival of Life. Life! Men have sought to penetrate its mystery and to imitate it in their laboratories. But they cannot produce what the great tidings of this day brings to every believing heart, the fullness of life. To know Christ and the power of His resurrection means to have part in that mighty Halottkultusz A legtöbb ember az Egyházzal temetés alkalmával került összeköttetésbe. Olyankor még a hitetlen ember is felkeresi a lelkészt, holott különben messze elkerüli az egyháznak még az árnyékát is. Sokan vannak, akik hitetlenségük és tájékozatlanságuk következtében az egyházat fölöslegesnek tartják és egyetlen értelmét esketési és főleg temetési szertartások megrendezésében látják. Ha ehhez hozzáveszük azt, hogy még az állandó egyháztagok között is sok tévedés és helytelenség van a temetések körül, akkor megértjük, hogy a temetés az egyházi életnek egyik legégetőbb kérdése, melyet senki úgy nem ismer, mint a lelkész, aki szinte naprólnapra szembekerül a temetés kérdésének kinövéseivel és ferdeségeivel. Öntudatos keresztyén hivő tudja, hogy mit tart a halálról a feltámadásról és az örök életről és hite és tudása kell, hogy érvényesüljön érzéseiben és magatartásában, mikor ezekkel a dolgokkal szembekerül. A keresztyén hit egyik legfőbb tétele az, hogy feltámadunk! Jézus azt mondotta: “Én élek és ti is élni fogtok.” Jézus tehát a mi feltámadásunkat az ő feltámadásának tényéből folyónak jelenti ki. Ezért husvét a mi legnagyobb ünnepünk, mert a feltámadás hitének diadal ünnepe. A keresztyén hivő, ha valakije meghal, a feltámadásnak ezen evangéliumát kívánja hallani kedvese sírjánál, ez az egyetlen vigasztalás, mely az elválás mélységes fájdalmát enyhíteni képes. A temetők kapujára arany betűkkel ezt a szót szokták felírni: “Feltámadunk!” És a hivő, ha belép a temetőbe, meglátja ezt a hitvalló szót és egyszerre erősebbnek érzi magát. Van feltámadás, van viszontlátás, energy in the universe, the Life which flows out of the heart of God to us through Christ, Who declared: “I live, and ye shall live also. “Easter is the day of Life! “THE STRIFE is o'er, the battle done! The victory of life is won! The song of triumph has begun! Alleluia!” van örök élet, tehát nincs halál, csak elválás, nincs megsemmisülés, csak elalvás, melyből “hirtelen, mintegy trombitaszóra ébredünk fel”, hogy az üdvösség vagy a kárhozat örökkévalóságában kezdjük meg azt az életet, melyet földi életünk magatartásával választottunk. Ezzel szemben, a temetéseknek legalább felerészében, a gyászoló család tagja azzal a kéréssel köszönt be lelkészéhez: “De tisztelendő ur, szép prédikációt mondjon ám!” Sajnos, hamarosan megtudtam, hogy mi van e kérés mögött. Aki ezt kéri, az nem azt a gyönyörű prédikációt akarja hallani, mely a fájó szívre a feltámadás hitének édes vigaszát teríti, hanem azt, melyben a boldogult érdemeit és még inkább hozzátartozóinak szép és nemes tulajdonságait említjük fel. A közfelfogás szerint szép temetési beszéd az, melynél mindenki sir. És ezt a sírást semmi sem váltja ki oly könnyen, mintha beszédünkben a halottnak és családjának legszemélyesebb dogait érintjük. Csakhogy ez a felfogás nem méltó a keresztyén hithez. Szokjuk meg már végre, hogy nem az a szép beszéd, mely rikat, hanem az a szép beszéd, amely a hitet erősiti! és aki a halott és az élők tulajdonságait akarja hallani a sírnál, az ne a lelkészt kérje fel erre, hanem a halott valamelyik jó ismerősét, vagy rokonát: mert a lelkész igazi hivatása az, hogy az igét és csakis az igét hirdesse. Nem jelenti ez azt, hogy a halott és gyászolók egyes tulajdonságait vagy élményeit nem szabad felemlíteni. De ne ez legyen a temetési igehirdetés lényege! Sok koporsónál tapasztaltam azt, hogy míg a halott és az élők dolgait mondottam, mindenki zokogott és figyelt: de mikor rátértem az evangéliumra és szivem egész hitével hirdettem az egyetlen vigaszt, a Krisztus feltámadását, abban a pillanatban megszűnt a könnyáradat, de megszűnt a figyelem is és a gyásznép tagjai elkezdték egymást nézegetni. Miért? Nem azért, mert az az igehirdetés nem jött szívből és nem szólt szívhez, hiszen sírtak, zokogtak . . Hanem azért, mert a legtöbb esetben nem is volt meg a “gyászolók” szivében az
