Erős Vár, 1931 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1931-12-15 / 3. szám
1931 December 15. ERŐS VÁR KARÁCSONY. Irta: Leffler Andor. Fűzi Mihály uram a pipával piszmogott, s úgy tett, mintha nem látná, hogy mit csinál az asszony. Pedig, hej, dehogy is nem látta. Csák nem akarta látni. Szólni sem akart mlég neki, mert nem akarta a kedvét szegni. Halogatta már két napja, hogy megmondja az asszonynak, ihogy össze veszett a komával, s aztán igy a ma esti éneklésből nem lesz semmi. Mert tudni való dolog, hogy Fűzi Mihály uram, meg komája, Simon Péter, ide s tova húsz esztendeje együtt szokták eltölteni a karácsony szent estéjét. Mióta kikerültek ide Amerikába, még egyszer se mulasztották el ezt a karácsony esti éneklést. Fűzi Mihályné aszszonynák pedig ez egy igen kivánatos nap volt, mert asszony! keblét büszkeség töltötte el, hogy, az ő hites urának olyan szép, reszketős a hangja. Úgy kitudta még legény korában is cifrázni azokat a szép evangélikus énekeket, hogy a kántor ur se jobban. Pedig szegénynek nagyon kevés alkalma volt hites urának szép hangjával dicsekedni, mióta kikeveredtek ebibe a görbe országba. Fájt is a szive sokszor, hogy nincs templom a kis bányász faluban. De hiába. Két-három magyar család nem tud templomot épiteni. Fájt ez Mihály uramnak is, de most másfelé járt a gondola tja. Az asszonyt nézte. Figyelte, hogy miként veszi elő az almárium alsó fiókjából a gyolcs asz< talkendőt és szép óvatosan leteriti vele a nagy asztlat. Mlég a ráncokat is kisimítja rajta, hogy szép sima legyen. Aztán fordul egyet az asszony, s megy az első szobába. Tudta Mihály uram, hogy miért ment. Nagyon is jól tudta. Hiszen ezt teszi az asszony minden karácsony este. Pont ugyanezt. De azért csák leste, hogy kihozza-e a két énekes könyvet. Kihozta. Azt is tudta, hogy most meg leveszi a két könyvről a piszkos újságpapírt, amibe annak okából vannak bepakolva, hogy el ne piszoklódjék a szép fekete fedele, meg rajta az arany kehely. Amit Mihály kigondolt, azt az asszony azonmód csinálta utána, mintha csak olvasta volna a hites ura gondolatát. Mikor aztán egy szép fehér kendővel megtörölgette a két könyvet, letette őket az asztal közepére. így gyönyörködött egy darabig a szép fehér asztaliban, — Mint egy oltár ... — motyogta felig az asszony, aztán felsóhajtott. Mihálynak majd a szive szakadt meg, hogy az asszonynak a kedvét kell szegni. F.ppen máma, karácsony este . . . Félt, hogy kérdezni fog az asszony valamit és akkor lciböki, hogy nem jön a sógor. Pedig úgy is meg kell neki mondani, mert Ihát nem jön. Köhintett egyet. Felállt a ládáról. Oda ment az asszonyhoz, aki a köténye alá dugta a kezét és úgy nézte a szép fehér asztalt. ‘Most megmondom neki’, gondolta magában. — AnnyUik . . . De megakadt, mert az asszony szemében annyi sok boldogság csillogott, oly nagyon örült annak a szép fehér asztalnak, annak az aranykelyhes két fekete könyvnek, a szent karácsony estének . . . ‘Nem. Nem tudom neki megmondani’ — gondolta, s vissza ült a ládára. Elővette a pipát. Piszkálta. Pedig tiszta volt. De ő csak piszkálta. Nem merte felemelni a fejét. Félt, hogy ha az asszonyra veti a szemét mindjárt ketté szakad benne valami. Nagyon sajnálta az asszonyt. De azért világért se moccant volna meg. Csak ült és piszkálta a pipát. Várt. Hogy mire, azt ő maga se tudta . . . Talán valami csodára várt . . . Várt . . . Az asszony is várt . . . Mihály is várt . . . S a nagy csendben csak az óra ketyegése jelezte, hogy múlik az idő . . . Lassan nyílik az ajtó, s bejön rajta a sógor, utána a sógorasszony a gyerekekkel. A haragos sógor, akit ő megbántott, akivel ő nem akart megbékülni, akit neki megkellett volna szépen követni. A Simon Péter! Mihály uram mozdulni sem tudott a csodálkozástól. A sógor pedig magyarázkodni kezdett. Mintha neki kellett volna bocsánatot kérni! — Hát karácsony este van ... gondótam ... elgyüvök... Mihály nem szólt semmit, csak a kezét nyújtotta, s már ültek is le az asztal mellé... Már nyitva van a két énekes könyv és száll az ének . . . Krisztus Urunknak áldott születésén Mondjunk angyali dalt megjelenésén ... Mihály uramnak ma este nagyon reszketős volt a hangja, olyan nagyon, hogy csak úgy folytak a könnyei végig az á'brázatján, bele az énekes könyvbe ... nem is látta a betűket... de hiszen tudta betéve minden sorát. .. Nem is hallotta az éneket, mert odakint a házak felett az angyalok daloltak neki csoda dalt a békességről és megbocsátó szeretetről az emberek között...
