Erdőd és Vidéke, 1914 (1. évfolyam, 1-17. szám)

1914-05-31 / 8. szám

8-ik szám ERDŐE ÉS VIDÉKE 5-ik oldal. — Mit akarsz az a István, annak is kell Stempel ? — De már annak nem kell. Nem szorult az arra, mondja a korcsmáros, ki nem vette észre a beam tér boltását. — Mit, nemkellsz Stempel ? Muzsika kellsz, Stempel nem ! Mars az áristomba. Es Vastag uramnak ülni kellett, a miért az Úristennek stempüre nincs szük­sége. — Az alsóhomoródi gyújtogatok. Az el­múlt év súlyos és szomorú gazdasági válságának volt hü tükre az a bünpör, melyet május 23-án tárgyalt a szatmári ■esküdtbiróság. Még a múlt évben történt, hogy Alsóhomoródon, a régebben igen jó for­galmú Auer Márton és társai tulajdonát képező malom mellé a községben Tóth József és társai konkurrens malmot épí­tettek. Alig indult meg az uj üzem, el­keseredett harc kezdődött közöttük. Vég­re is Tóth József előállott a legsúlyo­sabb érvvel: a konkurrens malom fel- gyujtásának pokoli ideájával. Keller Já­nos és Fonbank János molnár inasokat bérelte fel terve kivitelére. Előzőleg a korcsmában megitatta a két eltévedt fiút, 10 és 50 koronát Ígért ezenfelül ne­kik. December 12-én este a két molnár­inas egy zsákot öntöttek le petróleum­mal s ezt a malom szitájába elhelyezve, meggyujtották és elfutottak. Óriási tűz­vész támadt, a malom porig leégett, mintegy 30.000 korona kárt okozva. Tóth József mint felbujtó, a két molnár inas mint bűnsegéd került bírái elé. A bíró­ság az esküdtek igazmondása alapján Tóth Józsefet 3 évi fegyliázra, Fonbankot 6 havi börtönre és Keller János fiatal­korút 1 havi fogházra ítélte. Az Ítélet jogerős. SZERKESZTŐI ÜZENETEK. S. J. Kívánságához képest íme itt közöljük : Tscholádi kép. A tschöndes délotán Phekönni a zophán Be yó! És bár mindennapi, Mégis mi szép a pi — Paszó! Mellettem Régikám Djakorta nézek ám Phelé Szoptat a kitschikét A kiben mindenét Leié Ott ül Árpádka is. írja a kis hamis Madj art. Független ój Ságtól Ily papír sárkántól Nem tart. Udj éljek! mégisch szép Az ily tscholádi kép Lexeb ! Azért megőrizni Örökké híven i­Gyexek! S. J. buldog tscholád apa. — Sándorhomok. Borodat a szer­kesztőség lehúzta és most nincs mivel feltölteni. Mi tévők legyünk ? — B. K. Kölese. Vissza külde­nénk a hordót, ha tudnánk, hogy abból a jóból, megtöltve elkül­deni — Horkay-né Nem tudjuk Ígé­retünket beváltani. Majd ha va­rázsa alól egy kissé szabadulunk. Jelzem, oda vagyunk. — dr. J. I. Erdőd. Kérem nem Önt de a frakkját akartuk Króni­kánkban kipellengérezni, hogy nem. tudott assimilálodni. Ezer bocsánat □□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□«□□□□□□□□an Dragicsevics Lázárné.*) Elbeszélés. Irta: Kosztka Mihály. I. Simon Lőrincz árvaszéki ik­tatónak a leánya is készült a me­gye bálra. A jó öreg ott tipegett körülötte folytonosan és szent cso­dálattal bámulta a leányát. Néha oda szólt feleségéhez: Nézd, ez a mi leányunk, az én Terka leányom .......... Al ig merte kimondani, pedig már ugyancsak sokban volt akkor a Terka leánya. Hanem az öreg bízott a leánya szépségében. A fő­ispán fia is szeretett vele mulatni, hát még a huszártisztek, aztán Ur- bán Jenő a megyei aljegyző, a hi­res urbánfalvi família sarjadéka és DragicsevicsLázár, a rác nábob egyetlen fia, az meg ész nélkül bomlik a leány után. Az öreg Simon Lőrinc ennél a két névnél meghökkent. Istenem mi lesz ebből, mi lesz ebből. Hal­kan szepegve kezdte mondogatni a Terkának. — Édes gyermekem, ugy-e nem haragszol, ha azt mondom... — Mit akar mondani, apám ? Hidegen hangzott a kérdés, szinte sértően. Az öreg kissé megrettent, mert észre vette, hogy a leány kitalálta miről akar neki szólani. — Hát csak azt akartam mon­dani neked, hogy nem elég a fa­mília . . . — Az Urbánőkat gondolja ugy-e apám ? — Azt, azt; de hát nézd az öreg Dragicsevics rá Íratta éppen ma a nyikosi pusztát a fiára az­tán az a fiú annyira, de annyira szerelmes beléd, a nyikosi puszta meg kerek kétezer hold prima föld . . . A szép Simon leány megrezzent. Érezte, hogy az a hitvány pénz, az fogja elvesztni őt. Agyában pillanat alatt átcikkázott mindaz, miről apja csak sejtőleg szólt. Hogyha lemond arról a szerelem­ről, mely most Urbán Jenőhöz fűzi, úgy csak egy szavába kerül és a milliomos Dragicsevics Lá­zár ott görnyed egész milliójával *) Kosztka Mihály »Eladó Szivek« ez. müvé­ből mutatványul közöljük. a lába előtt. Könyökig hófehér keztyübe bujtatott karját meghim­bálta, aztán óvatosan megsimitotta homlokát. — Jól van apám, majd meg­lássuk, majd meglássuk. Kérlek, még a kocsi jön, hagyjatok ma­gamra. Az öreg Simon Lőrinc csak suttogva merte mondani: — Légy okos Terkám, én már soká úgysem bírom ezt . . . Aztán ott hagyták egyedül. Simon Terka csak most rettent meg valójában. Tehát szerelem, vagy a kétezer hold prima föld. Szeretett volna sírni, nevetni, de a torkán elakadt mindkettő. Vi­lágitó nagy szemei még nagyob­bak lettek, még fényesebbek, a mint maga elé meredt tekintettel, gondolat nélkül belebámul a kályha lobogó lángjába. Mire azonban a kocsi tompa zaja beszűrődött az összecsukott redőnyökön keresz­tül, mégis határozott. Azt gondolta magában: — Miért ne lehetne a millió­kat megszerezni és a szerelmet el se bocsájtani? Ezzel a szándékkal mosolygó arccal ment a megyebálra. II. Dragicsevics Lázár farsang után haza vitte feleségül Simon Terkát a nyikosi tornyos kas­télyba. Hogy olyan hamar eset meg, Urbán Jenő is elősegítette. Ott történt a megyebálon. A mazur utolsó túrját Urbán- nal táncolta Terka. Mikor a zene elhallgatott, ők is beálltak a sétá­lók közzé. Alig egypár pillanat múlva Urbán azt mondta: — Terka, ezt a kínos állapo­tot nem tudom viselni tovább. Terka vére veszett rohamban kezdett futkosni ereiben. Érezte, ez a beszélgetés fogja sorsát el­dönteni. — Azt akarom kérdezni ma­gától, van-e ereje megvárni engem, mig egy év múlva, lehet pár hó múlva is olyan állásba jövök, hogy feleségül vehetem. Tudom, nagy ál­dozatot kérek, de ezért végtelen odaadó szerelmem Ígérem, s vég­re is a jövő az enyém, hol hala­dásom mi sem gátolhatja. . . . Terka a beszéd alatt lehorgasz- totta a fejét. Tudta ő nagyon is jól, hogy mindaz, a mit neki ez a délceg ifjú mond, csak álom, édes rózsaszínű álom. Ő is megyei le­ány volt és tudta a megyei elő­léptetés esélyét, csiga lassúságát. Tudta nagyon jól, hogy Urbán Jenő még kőt év múlva sem lesz első aljegyző, s neki addig nem lehet várnia. Mikor Ubrán bevé­gezte beszédét ős kérdőleg emelte szemét a leányra, szelíden vála­szolt : — Minek kínozzuk magunkat, Jenő, ezzel a dőlibábos világgal. Minek hitegessük egymást. A maga hires famíliája úgy is rósz szem­mel nézi, hegy nekem a megyei iktató leányának udvarol, s pro-

Next

/
Oldalképek
Tartalom