Erdőd és Vidéke, 1914 (1. évfolyam, 1-17. szám)

1914-04-12 / 1. szám

ERDŐD és VIDÉKÉ

Társadalmi hetilap.

Előfizetési ár:

Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Előfizetési dijak és a lap szellemi részét illető közlemények Erdődre a szerkesztőséghez küldendők. Nyilttér sora 40 fillér.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos :

D«; NAGV SÁNDOR

ÜGYVÉD.

Főmunkatársak :

KÓRÓD! KATONA JÁNOS CHIRKE VILMOS

tb. szolgabiró. járási számvevő.

Hirdetések

és a lap expedíciójára vonatkozó felszólamlások

„PÁTRIA“-NYOMDA NAGYKÁROLY Kaszinó-utca 10. sz. küldendők. Megjelenik minden vasárnap

£5% H •» ®0 jgí FF

JBöÄydAwMlIit

Az a szellemi aranyeső, mit csak egy nap leforgása alatt is kap hazánkban az olvasó közönség, kétségtelen beigazolttá teszi a tételt, hogy Magyarország ma vezet a hirlap irodalom terén.

A felettünk bámulatos rohamlépésekkel elvonult utolsó 50 év szinte el is kényeztette a közönség ízlését e téren. Mert mig a társadalom tekintélyes rétegének kenyeret ad a hirlapirás, tagadhatatlan az is, hogy e kenyérre bőségesen szolgál rá azzal a fel- készültséggel, azzal a ragyogó szinpompával, a mivel olvasó közönségének szolgálatára áll.

Talán a múltak traditiőja ez. A hajdan lovas nemzet atavizmusa, amelynél a szilaj harci mén Pe- gázussá alakult át az idők folyamán.

Kulturális életünk ez evolutiója nem maradhatott hatás nélkül az erdődi járásban sem.

Az eszme, hogy járásunknak sajtó orgánuma legyen, nem mai keletű. Ma csak testet öltött, élő valóság lett.

A tavasz balzsamos illata, a Megváltó feltámadásának mai örömünnepe ez eszme megvalósulásának kiinduló napja.

Elindítjuk e lapot abban a reményben, hogy vállalkozásunk hézagot pótol.

A vármegye járásai között az erdődi az, melynek nincsen senki szószólója. Magára hagyatva, önerejéből küzd a létérti harcban, közügyeinek fejlesztése körül.

Minden vonalán a haladásnak legtöbbször deferálni volt kénytelen járásunk a maiban. Nagyon sok esetben piisjtíWa kiáltó szózat volt egyeseknek étkében felemelt szava.

Ez eredménytelenség sok keserűséget és elvitázhatlan csügge- dést is váltott ki közügyeink mikénti jövendője iránt.

Épen ezért, e küzdelem szinte parancsoló kötelességgé tesz egy

sajtóorgánumot, mely a nyomtatott betű hatalmával adhat kifejezést minden jogos óhajnak, jogos törekvésnek.

Hü orgánuma kívánunk lenni tehát első sorban járásunk közérdekeinek.

Hasábjaink nyitva állanak minden igaz ügy, minden közérdek számára. Megalapozni óhajtjuk járásunkban az egyetértést és azt, hogy egészséges, egységes közvélemény fejlődhessen ki minden közdologban.

E cél eléréséhez közszüksőg az erők egyesítése.

A ma feltámadt Jézus hivó szózatával fordulunk ezért a közönséghez: Jöjjetek én hozzám mindnyájan . . .!

Tegyük e lapot társadalmi s közéletünk irányítójára.

Legyen ez lüktető pulzusa annak, terjesszen világosságot, békességet és egyetértést a mi kis körünkben.

Egyébkénti irányunkat megszabja az a keret, melyben egy

S O S D.

Irta: Medák Ilona.

Susu három éves legényke volt csupán, de a házban azért a legnagyobb ur.

Egy vidéki, módos, úri házban látott először napvilágot, s mindenkinek ő volt a parancsoló]'a, a zsarnoka. Ha valami után kinyújtotta parancsolólag apró kezecskéit hat kéz juttatta hozzá a kivánt valamit, ha elpityeredett, apa, anyuci, dajka s még vagy négyen szaladtak : »az Istenért mi baj ? Mi történt?«

Ha megunta a játékait, a Jancsit, nyulacskát, lapdát, lovacskát csak apusra csüggött, s az nyomban átváltozott engedelmes, élő, hűséges játékszerré.

Ha Susu úgy kívánta lóvá lett, isteni türelemmel csúszkálta körül a szobát, s Susu a hátán diadalmasan kiáltozta: »gyü, — gyü!« S közben pirosra markolászta az apa fülét.

Óh apa az kitűnő egy ember volt, s ezt nagyon jól tudta a Susu. Sőt már egész pici korában is tudta, hisz ha sirt, apa pojácájává vált, s a plafondig ugrált, hogy hallgasson a kis nebuló. És Susu ekkor csakugyan, de csakis ekkor, — elhallgatott.

Óh, Susunak jó dolga, egész udvara volt, mint a rococő apró prin- ceinek.

Susunak mindenki engedelmeskedett, Süsüért mindenki aggódott, mindent megkapott amit kivánt, minden óhajtása teljesült, egész természetszerűleg, mintha ez nem is lehetne másként.

Mikor aztán nőtt, mikor hozzá tudott férkőzni az anyus varródobozához, s benne az ollóhoz, tűhöz, s egyéb veszedelmes holmikhoz, feltűnt az első ellenség, az első »nem szabad.« Mikor Susu először találkozott vele, éktelen sikitásba fogott, mint aki nincs szokva ilyesmihez, de a világrengető sirás csakhamar sejtelmes, titokzatos hallgatásba fűlt, mert anyus kimondta nagyon furcsa, ijedős arccal, suttogó hangon :

— Juj, juj! A Piskirié, juj, juj. —

És Susu s csodálkozástól elfelejtett

sirni tovább. Hallgató, figyelő arcot vágott és p ci fej t be beköltözött az első rejtelem.

És mert anyusután mindenki olyan furcsán utána moíidta:

— Juj Piskirié, jön a Piskiri, juj — félni kezdett.

Pedig ismerte Piskirit a házőrző bozontos, öreg kutyát. Mikor künn sétáltatták őt, vagy Piskiri belopózhatott látta, ismerte^ ámbár a nevét még akkor nem is tudta kimondani. Most egyszerre

valami titokzatosság, hatalom lett Piskiri a Susu szemében. És mig a Piski- ritől való respektust érzékelte, felfogta, felejtett el sirni a rajta esett sérelem miatt.

Ettől fogva aztán Piskiri belejátszott az életébe, a réme lett neki. Ha kést vett fel, egyszeriben hangzott:

— Juj, Piskirié! — Nyomban letette.

Ha enni nem akart, megint hangzott :

— Elviszi Piskiri. — És sző nélkül, engedelmesen kosztolt.

Ha felakarta dönteni a virágvázát, összeakarta tárni a poharat, miből vizecskét kapott, megint szólt:

— Jön a Piskiri — És nyomban megmásította tervét.

Piskiri most már mindenütt ott volt, mindenbe beleszólt, mindenhez jogot formált és mindenki helyett parancsolt Susunak.

Susu pedig senkitől se félt, senkinek se fogadott szót, csak Piskirinek. Mindent elvett, csak ami a Piskirié volt, ahhoz nem nyúlt volna egy világért sem.

S most már nagyon sok minden volt a Piskirié, most már mindig és mindenütt ott lebegett Piskiri.

Mikor aludni kellett volna, s Susunak játszani pajkoskodni, s megtáni