Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1913
146 Kirándulás a Dunajecz áttöréséhez. (Egy, a kiránduláson résztvett tanuló leírása.) Május 24-ikén d. u. 1 óra 30 perczkor Peskó Ödön és dr. Wallentínyi Samu tanárok vezetésével 19-en indultunk a dunajeczi kirándulásra. Verőfényes napunk volt; így jókedvűen érkeztünk meg Lubo- tényra, hol négy szekér várt ránk, ezeken utaztunk egész Koronahegyfürdőig. Az út hosszú volt, de úgy magunk, mint a természet gondoskodott megrövidítéséről. Majd az első, majd a második kocsin megcsendült a dal, folyt az anekdota, az incselkedés; és ha néha el-elhallgattunk, ennek nem a kedvhiány volt az oka, hanem a gyönyörű vidék. A sudár fenyőerdők beárnyékolják a magas hegyeket, dombokat; itt-ott barna váromladék tekint le ránk; a távolból meg már előtűnt a Koronahegy, mögötte, de már kéklő messzeségben, a Tátra. Egyszeri pihenés után érték el tót szekereink Koronahegyet, hol pompás vacsora után eloszoltunk szobáinkba, részint a földszinten, részint az emeleten. Még egy kis ideig beszélgetünk, a kicsinyek kotyognak, de csakhamar csend honol mindenütt, csak a patak zuhog vendéglőnk alatt, mintha esnék az eső. Másnap már 6 órakor útrakészen álltunk s 10 percznyi gyalogolás után megérkeztünk kirándulásunk tulajdon- képeni czéljához és legszebb részletéhez, a Dunaje'czhez. A partról tisztán látjuk a Tátrát hószalagokkal feldíszítve, közelebb fenyőerdők gyönyörködtetik szemünket, de már jobbra a Dunajecz balpartján emelkedő sziklafal elállta a kilátást s rátereli figyelmünket a tutajokra s tutajos lengyeleinkre. A tutajozás koronázta be kirándulásunkat. Öten-öten ültünk egy tutajra — s megindult a társaság simán, lágyan a ringó habokon. Maga a Dunajecz méltóságteljesen hömpölyög, vize tükörtiszta, a gömbölyűre csiszolt köveket meg lehetne számlálni a fenekén; néhol alig pár decziméter, másutt a sziklafal közé szorulva 9 — 10 méter mély. Ily helyeken azután a 4 tutajon is ünnepies csend honolt. No de dalra nem is igen volt kedvünk, nagyobb gyönyört nyújtott a vidék szemlélete; de tanított is; ugyanazon a helyen láttuk a víz romboló és építő munkáját. A balpartot, meredek sziklafal, üregekkel, hasadékokkal, a Dunajecz mosta ki; ugyanott tanulmányozhattuk a rétegek lerakódását is. Tanulva s gyönyörködve, másfélórai tutajozás után kötöttünk ki. Itt photographusaink levették a társaságot s azután partra szállottunk; lábunk már lengyel földet taposott: Miután megtekintettük Scsavnyiczát, a híres fürdőt — hol a nagy tisztaság, a fából épült csinos villák tettek ránk kedvező benyomást —, visszafelé vettük utunkat, mely nem volt oly kellemes, mint a tutajozás, mert hisz gyalog tettük meg a több mint 15 km. utat. Mielőtt átléptük volna a magyar-lengyel határt, valami belső érzés megállásra kényszerítette kisded csapatunkat. A kalapok lekerültek s arczczal az árva Lengyelország felé fordulva elénekeltük a lengyel hymnust; bizalommal szállt az ének a magasba: „Szent oltárodnál térdre- hullva kérünk...". Pár perez múlva ugyanolyan bizalommal csendült meg ajkunkon az: „Isten áldd meg a magyart!...", de már édes hazánk földén. Délben már a Koronahegyfürdő vendéglőjében hatalmas étvágygyal fogyasztottuk el az ízletes ebédet s búcsút véve a vendéglőstől, megköszönve vendégszeretetét, a szekerekre telepedtünk s vissza-visszanézve indultunk
