Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1907

Uram ! rettentő látások gyötörtek,

És nem tudom, mi bennök a való.

Oh mondd, oh mondd minő sors vár reám ?

E szűk határú lét-e mindenem ?

13

Van-e jutalma a nemes kebelnek,

Melyet kigúnyol vérhullásáért A kislelkű tömeg ? Világosíts fel,

S hálásan hordok bármi végzetet;

Csak nyerhetek cserében, mert ezen Bizonytalanság a pokol !

Oh, gyászoló' közönség, megszomorodott szívű kartársak, álljunk meg egy pillanatra Kubányi Béla ravatalánál ! Jöjjetek ide mindnyájan ti is, a kik az élet küzdelmeiben elfáradtatok, jöjjetek ide mindnyájan, a kiknek élete útján virág nem fakadt, a kikben nincs bátorság, nincs erő az élet nehéz kálváriáját végigjárni; jöjjetek és tanuljatok.

Mi egy ember az emberek milliói között? Hát ki veszi számon, ki törődik az egyes ember életével ? A történelem herosokat ismer, a költő legendás hősökről énekel, a művész szoborban, képben örökíti meg a nagyok tetteit. Hát hol van azoknak emléke megörökítve, a kik, ha nem is emelkedtek ki a százezrek közül, de tudásukkal, munkájukkal, puritán jellemükkel szolgálták az emberiséget ? Oh bizonyára ezeknek élete sem volt hiábavaló: munkájuk gyümölcsét látjuk a nemzet, a társadalom, az emberiség szellemi és erkölcsi előrehaladásában.

Ez ősi Collegium évszázados vész-zivatarai között adott a hazának és egyháznak lánglelkű férfiakat, a kik a magyar művelődés szolgálatában halhatatlan nevet szereztek maguknak; ám hogy ősi iskolánk fennmaradt, hogy nagy nemzeti missióját betölthette, része van ebben azoknak a tanároknak, kik nagy dolgokat ugyan nem vittek véghez, de ez iskola szellemében neveltek a magyar társadalomnak erős jellemű, hazafias férfiakat. Kubányi Béla ezek közül való volt, több éven át szolgálta Collegiumünkat úgy, a mint tehetsége és ereje engedte. Mi, a kik ismertük őt, tudjuk, hogy nem közönséges tehetséggel volt megáldva, angyali jó szíve, szelíd lelkülete praedesti- nálták őt a tanári pályára.

Pályáját, még inkább tanítványait szerette, az iskolához, a melyben tanított, kartársaihoz, a kikkel együtt működött, ragaszkodott; nézeteit mindenkor nyíltan elmondotta, de mások meggyőződését is tisztelte, soha senkivel össze nem különbözött. Sokat csalódott ez életben, a Gondviselés nem egyszer nagy és nehéz próbára tette; azonban eszményeihez mind-végig ragaszkodott, szerető jó szíve még a rosszban is a jót kereste. Örömét, boldogságát gyermekeiben találta fel; nejét, gyermekeit szerette, azoknak jólétére örömmel áldozta fel idejét, sőt egészségét is : mindene, reménysége e kis család volt. Életében a legnagyobb csapás akkor érte, a midőn egyik kis lánya hirtelen elhalt. Ettől fogva egészsége megrendült, a nyilvános élettől teljesen visszavonult. Hordozta panasz nélkül az élet keresztjét. — Erős, nagy lelke azonban a szenvedések között sem tört meg: bízott, remélt utolsó leheletéig;