Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1902
58 vik Mátyás theol. dékán-tanár, mint a konferencziának díszelnöke, meleghangú s a tőle megszokott nagy szónoki erővel előadott beszéddel nyitott meg. A beszéd tartalma a következő: „Mélyen tisztelt Konferenczia l A legnagyobb örömmel, vallásos buzgósággal és hazafias lelkesedéssel üdvözlöm a hazai prot. theologusok eperjesi konferenciájának összesen megjelent tagjait. Üdvözlöm őket, a konferenczia közelről és távolról megjelent tagjait abban az ősi Collégiumban, a melyben évszázadok óta elöljáróság, tanári-kar és ifjúság egyaránt igen nagy súlyt helyez a vallásos-erkölcsi, a tudományos és a hazafias művelődésre, a maga szoros összetartozásában és kölcsönös feltételezettségében s a melyben oly féltékenyen őrizzük egy Thököly, Rákóczi és Kossuth áldó szellemét, — valamint üdvözlöm őket, a testvér pozsonyi és soproni ev., nemkülönben a kolozsvári, budapesti, debreczeni, pápai és sárospataki ev. ref. theol. akadémiák mindnyájunk által szívesen látott képviselőit annak a tiszai ev. egyházker. elnökségnek nevében, a melynek mindenkoron igen nagy gondját képezte e Collégiumunk és abban theol. tanintézetünk anyagi és szellemi felvirágoztatása. Hiszen védőbástyája ez a mi szeretett «alma materiünk a maga négy tanintézetével itt a haza északi pontján és klasszikus talaján mind e mai napig a magyar nemzeti és evangéliumi vallásos művelődésnek, s a múltban föl a márcziusi nagy napokig a vallási és lelkiismereti szabadságért s ezzel kapcsolatban az alkotmány szabadságáért vívott küzdelmekben Collégiumunk erősen volt érdekelve. Lélekemelő magunk előtt látni a hazai prot. theologusok konferencziáját a maga teljes valóságában s tömörülésre és egységre vágyó törekvéseiben. Vallásos és hazafias lelkem maga előtt látja konkrét alakban azt az eszmét, a melynek én már fiatalabb éveimben is szószólója és harczosa valék a kathedrán és a sajtóban egyaránt, a melyet a ref. testvérekkel, főleg az író professzorokkal való szüntelen legbensőbb személyes viszonyaimban mindenkor gondosan ápoltam s a melynek erejében és egykori győzelmében vetett hitemet még az újabb és legújabb években itt is, meg ott is sajnosán tapasztalt széthúzások sem voltak képesek lelkemben megingatni. Mert hát kérdem: melyik -— hazáját és egyházát igazán szerető — magyar prot. embernek ne dobogna hangosabban a szive az egységes magyar protestantizmus eszméjének hallatára ? 1 Hisz' mellette szól a közös alap, az evangélium, mellette az élet nagy ítélőmestere, a tanulságokban gazdag história, mellette a közös tudományos fejlődés, a közös vallásos és nemzeti czél s végül mellette a közös ellenség, Luther és Kálvin «régi bősz ellene», a nálunk is oly hatalmasan mozgolódó ultramontanizmus. De félre ne értsen senkisem engemet. Nem egyházkormányzati vagy pláne dogmatikai uniót sürgetek én, bár attól sem vonakodik az én hűséges hazafias és vallásos lelkem, hanem az egyházirodalmi és egyháztársadalmi tömörülést és egyesülést hangoztatom én szüntelen magyar nemzeti és prot. vallási szempontokból egyaránt egyházi közéletünk összes ágaiban. Ilyen van is már részben a Prot. Írod. Társaságban, lehetett volna a hazai prot. tanári
