Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1900
48 bizonyítja az az országos mozgalom, mely hazánk két nagy fiának, a kis Erdély nagy fejedelmének: Bethlen Gábornak, és nemzeti nyelvünk leghi vatottabb művelőjének érczalakban leendő megörökítését czélozza? En, Nemzetem, rád ismerek megint; az vagy, a kinek tudni akarlak, -— a nagylelkű, a meleg szívű, az emlékező, a hálás 1... Csak kötelességünket teljesítettük — s ezért nem várhatunk elismerést, midőn csatlakozva a nemes, lélekemelő mozgalomhoz: hazánk e két Hagy fia emlékszobra javára rendeztük jelen ünnepélyünket. Nem lehet czélom, hogy rövid beszédemben, bár csak nehány vonással is ecseteljem hazánk e nagyjait, kik szóval nem méltatható érdemükkel örök betűkkel vésték fel önmaguk nevüket a történelem lapjára és minden igaz magyar szivébe. Vagy feledhetjük-e valaha Bethlen Gábort, a vallásszabadság lánglelkű apostolát, a ki, míg egyfelől kiváló vezérszerepre juttatta országát: a kies Erdélyt, másfelől dicsőséget, fényt és örök hírnevet szerzett a magyar fegyvernek, a magyar névnek, Európaszerte; szíve dobbanása, lelke gondolata egyedül a magyar hazáé és a magyar szabadságé volt, s czélja barczi dicsőségével a nemzet békéjének megszerzése, jólétének, jövőjének biztosítása, szabaddá tétele, hit és lelkiismereti szabadságával egyaránt. Vagy kell-e méltatnom Vörösmarty Mihályt, kinek teremtő ereje varázslattal emeli fel a magyar költői nyelvet a nemzeti classicitás örök alakjaiban?! Ha szíve húrja zeng, gyönyörben ringat el, s ha szava dörög, mint villám a velőkre hat. Még nem zengi a jövő dicsőségét, de elhatározónak érzi a jelent, nem korholja az elfásult nemzetet, de tettre és hazafias hűségre lelkesíti. S míg egyik kezével a dicsőséges multat tárta fel előttünk, addig a másik kezével a jövőre mutat s mint látnok beszél róla. Egy nagy, fenséges eszmének lobogója alá esküdtek mindaketten s küzdöttek bár külömböző fegyverekkel, de egyenlő lelkesedéssel és kitartással utolsó leheletükig, nem földi jutalomért, nem önző hiúságból, de a hazaszeretet lángjától lelkesítve. A legméltóbb képviselője volt hazánk e két fia annak az eszmének, hogy a népek haladása, boldogulása, irodalmi, társadalmi és politikai fejlődése csak nemzeti alapon, a nemzeti érzés legteljesebb érvényesülése útján történhetik meg. Ez eszme, a nemzeti érzés érvényesítésének magasztos eszméje maradjon kincse e hazának időtlen-időkig! Ez vezesse az író tollát, a festő ecsetjét, a szobrász vésőjét, irányítsa az államférfiú tetteit s töltse be a föld rögét szántó polgár kebelét s az ifjú tanulását és élettörekvéseit! A nemzeti érzésnek legyen temploma kunyhó és palota egyaránt — s akkor: e hon élni fog. A joghallgatók testületé nevében üdvözlöm a melyen tisztelt Közönséget s ezzel az ünnepélyt megnyitom.“ Azon bőkezű és nemesen gondolkodó hazafiaknak, kik nemzetünk ki- rtjagasló alakjai emlékének még azzal is áldoztak, hogy a testületünk kebelében gyűjtött összeget felülfizetéseikkel gyarapították, igaz hálánkat fejezzük ki. Ez ünnepély alkalmából a következők szíveskedtek felülfizetni: Dr. Bárdossy Jenő 8 kor., dr. Horváth Ödön 10 kor., Tahy József 1 kor., Vitelky Aladárné 10 kor.,
